2014. december 4., csütörtök

bor-házasság

RÁJÖTTEM.

minden bizonnyal valószínűsíthető,
hogy a párkapcsolataim ellen intézett puccsok
szinte teljesen feleslegesek voltak.

a legutóbbit is - nevezzük Áronnak - egyetlen dolog tette tönkre.
és az előtte lévő összeset szintúgy.

meg úgy egyáltalán mindent.
a gondolataim, az álláspontom:
a női egyenjogúság, a homoszexualitás, a politikai szabadság, a szólás szabadság, a vallás szabadság, maga a kulturális liberalizmus.

amiket normálisnak titulálok.

a társadalmi felépítés,
a normák,
a megfelelően kondicionált robotok,
maga az egyén.

bor.

azt hiszem, mindig ez volt a baj,
hogy az egyénben kerestem a megoldást
egy pasiban, egy barátnőben.

pedig bor.

miért kéne szabályszerűen egy emberrel érezni az eufóriát,
amikor az édes muskotály
sokkal tartósabban és kiszámíthatóbban szeret 
mint egy ember ?

pedig bor.

most még elítélik
de miért ne lehetne egy tartós párkapcsolatot kiépíteni
a sárga muskotállyal?

miért kell mindenkinek szabályszerűen ragaszkodnia az ember - ember kapcsolathoz?

miért kell mindent, ami beégett a társadalmi normákba
szabályszerűnek venni?

mi van, ha én ugyanúgy vagyok az alkohollal,
mint mások a párkapcsolatokkal?

fogadjuk el.
köszönömakurvaanyádat.

lófasz.





2014. november 15., szombat

befogad és kitaszít a világ

eljött közénk.
eljött eljött eljött.

és majd ha pityergő angyalok szállnak le mindenhonnan,
és majd ha összegyűjtjük és bepakoljuk egy kartondobozba
a halmozottan hátrányos, kesergő kis életünket
tudod, bepakolhatjuk a sérelmek mappát egy bevásárlókocsiba is.
akár.

később lesuvickolod velem a falhoz vágott lila káposzta maradványait?

összezagyváltunk mindent,
megmondó kisasszonyok lettünk egy kuplerájban,
mármint egy bordélyház, tudod, ahol majd kiköt a te lányod is.
akár.

belerúgunk egy keretes versszerkezetbe?

a szorongó kurvaanyádba?






és majd beszélgetünk körömlakkokról?
szex és new yorkot nézhetnénk,
martinizhetnénk üvegpohárból,
vagy jobb híján megihatnánk a padlóra loccsant fehérbort.
később tisztában lehetnénk a másik szexuális életével.

persze, hiába, nincs erezdelahajad.

és sírsz majd velem, megint újra és újra,
ha magányos leszek?
és majd felkaparsz megint a padlóról
újra és újra, amikor tökelázva egy idegennél ébredek?

meghallgatsz majd, amikor mániás depresszióm lesz?

kesergünk majd együtt szétfolyt szemfestékkel,
felhúzunk egy ocsmány vastagzoknit és beletűrjük a nadrágot,
lefestjük őket egy rajzlapra kövér prostikkal és rondán?
leírjuk a nevüket és addig satírozzuk, amíg kilyukad a papír.


bennem már amúgy is elhalt a szerelem
és köszönöm, nem kérek többet.

majd összeállok megint boldog-boldogtalannal.
gondolom.
és nem fog változni soha semmi.
gondolom.

és nagyon nehéz, ezt látni és feldolgozni
amikor szétesik körülötted minden
és foggal körömmel akarsz csinálni valamit, akármit.
szeretnék eltűnni, elveszni a tömegben
újra kezdeni, boldogulni valahogy.
mindenki csak annyi terhet kap, amennyit elbír?


hát csessze meg az egész.

2014. november 2., vasárnap

from my rotten body flowers will grow and i am in them and that is eternity

tudod mi a nyomasztó?
zavartnak lenni.
pszichés zavar,
testkép zavar,
lélektani össze-vissza zavarodottság.

megzavarodás egy fiktív világban.

borz-alom.

azt hiszem,
mindenki csak annyi terhet kap az élettől,
amennyit elbír.

nem szabad szenvedni,
nem lehet.
innentől nem tartom fent a jogot magamnak,
hogy összeomoljak.
ilyet egyszerűen nem lehet csinálni.
nem lehet.




nesze neked, romantika.
nesze neked kibaszott szóismétlés,
nesze neked helyesírás,

nesze, dugd fel magadnak a hídjaidat,
rohadj meg remeteként a barlangjaidban.

mondjuk dugj fel magadnak
egy meggyűlölt band of horses albumot,
amit végigbasztunk.
a jay és néma bobot,
amit szex közben végigröhögtünk.
az első és egyetlen jóbarátok részt,
amit képes voltál megnézni velem.
pár led zeppelin számot,
amit kocsikázás közben hallgattunk.
dugd fel a negyven éves haverjaidat,
az undorítóan mocskos szájukkal,
az undorítóan önálló éltedet,
a kurva piros suzukidat.

nyugi nyugi nyugi.

2014. október 30., csütörtök

spontán önmegtermékenyítés

persze, szidhatjuk a magyar egészségügyet,
sajnálkozhatunk, hogy mit csesztünk el,
miért mondtuk: 'szeretlek'
miért engedtük túl közel magunkhoz
vagy épp miért nem.

csak ez nem segít és belerokkan az ember fia.

lehetünk gyengék, sírva kuncsoroghatunk akár.
de ez olyan könnyű,
ez mindenkinek megy.

gyáván, összegörnyedve hagyni,
amíg mások leostoroznak,
lábat törölnek szeretetteljes hátsónkban.

vagy róla, róluk álmodni,
rémeket, lidérceket,
a valóság megfoghatatlanságával,
az illúzióink eldönthetetlenségével.

egésznap őrjöngeni,
dühöt , megbánást követve
csöndbe lenni
várni, hogy elmúljon.

és lemondani.
ha úgy adódik beletörődni, elveszíteni.

és azt hiszem, nem az a fontos,
hogy ki volt számomra,
meddig és milyen volt.



csak fejlődni.
fejlődni tovább,
lépni tovább,
lépni - le.





megírni a személyes pacifista aranybullánkat,
kifejteni kissé liberális,
de mindenképp feminista,
egzisztencialista eszményeinket.
kissé egoistának tűnni.
talán.

2014. október 25., szombat

megérkezett a szatja-juga

befolyásolhatatlan folyamatok.
lelki önmegmaradás.

csoda.
egyszerűen fogalmad sincs, hogy mekkora csoda vagy,
hogy milyen csodálatos a lényed,
hogy itt lehetsz
és bármit csinálsz - önmagad vagy.

és bármit csinálsz, bárhogy viselkedsz
te az vagy, aki
és senki más nem olyan, mint te
egyszeri, megismételhetetlen.

és magasról csókoltatni kell azt, akinek ez nem tetszik
mert maga vagy
a pillanat - egy korszak,
egy idő intervallum.

ez mind te vagy, és kellenek
át kell érezned mindezt
ha negatívnak, rossznak érzed akkor is,
mert ez is a lényed fejlődésének egy szakasza.

és sokmindent egyszerűen lehetetlen elmondani,
mindent át kell élni
intuíciók és impressziók,
bárki bármit mondhat,
amíg nem a saját bőrödön érzed,
addig nem hiszed
és nem is érted.


reménykedni a karmában, Brahmában
félve, de talán közel kell engedni
hátha felkiáltással.


várni, túl élni
és megmagyarázhatatlan okokból
az univerzum egyensúlyt teremt
csak elszenvedsz mindent,
hol jobb jön, hol rosszabb.

és itt van és köszönöm
pedig nem történt semmi,
az anyag, a körülmény nem változott,
a spirituális lényem,
az elfogadható, a szerethető érzelmek
a pál fordulás
amiért okolhatunk bárkit - felesleges.


csak van, és élezd amíg tart.
ne kérdezz, ne agyalj
csak legyél, úgy ahogy vagy.

2014. október 15., szerda

ömlengés szerelmünk hányatott sorsáról; kérelem és konklúzió röviden

Sir, a maga egzisztenciája túlnyomóan egészséges,
mi több kiváló,
bár néhol feltűnni látszik
-már meg ne haragudjon, Sir-
az egoizmus fellegvára,
s individualizmusa
a maga; önmagamutogatása.
álszerénysége olybá tűnik, csak komisz hazugság,
pimasz megjátszás.

mármint persze, persze az erős-bátor-helyes triumvirátust
a nők többsége még mindig preferálja,
mégis, említést kell tennem
-ha már így morfondírozunk ön önmagáról-
elbűvölő hátizmairól.
tudja, Sir az idő távlatában majd elfoszlik képe lelki szemeim elől
de most még itt van,
és bocsánat, de megfulladok tökéletességében.

olybá tűnik, hogy miután eltűnt,
bálvánnyá formáltam alakját,
majd azt imádva mindennap belé rúgok egyet csipkés topánkámmal,
s lehugyoztatom arcképét vörös bivalymacskámmal,
ha megengedi, Sir.

illetve ha nem, akkor is.

tudván tudva,
miképp csábított el engem,
majd habarította magába családomat és barátaimat
gerinctelenségét nem dughatjuk véka alá.

hozzáteszem,
önállósága, munkája és szerény személye,
a fentebb említett hátizmai, érintése
és szűnni nemakaró szemkontaktusa
mellyel csakcsak, de feldúlta az én szerény személyemet
s nem kívánatos
továbbá el nem viselendő érzést hagyott maga után.

mindezt szem előtt tartva megkérem, távozzon
és az ajtót csukja be maga után.

kösz.

2014. október 8., szerda

So it goes

szörnyű.
szörnyű volt.
átvertnek éreztem magam.
nekem azt mondták olyan lesz,
mintha csak aludna.
nyugodtan.

megszakad a szívem, ha rá gondolok
a drága arcára,
olyan nagyon hideg volt
és mozdulatlan,
teljesen abszurdul mozdulatlan
és amúgy is az egész helyzet olyan abszurd volt
legutóbb még beszéltünk,
és megpusziltam és azt mondta haza akar jönni,
hogy nem szeret ott lenni
és ideges és bosszankodik.
megkérdeztem, miért vagy ideges?
és azt motyogta, majd otthon elmeséli,
csak vigyük haza.

és én hazajöttem pénteken
és apa azt mondta, hogy alszik
és nem tudja felkelteni
és nem evett vagy ivott
hogy próbáljam itatni
de nem kelt fel
csak szuszogott
és hallgattam ahogy szuszog
mert nagyon féltem,
néha sóhajtott
és figyeltem, felkel vagy abba hagyja
mondtam is neki, hogy holnap feljön mindenki
az egész család
és anya is nemsokára itthon van
csak igyon egy kicsit
és hiába nyomtam a szájába a szívószálat
nem kelt fel többet csak szuszogott
és már nem bírt semmit mondani,
hogy miért ideges
vagy hogy fáj-e valamije.

és este elmentem inni, bárhova csak ne itthon,
megijedtem
és nem gondoltam semmire se.

és másnap itt volt mindenki,
még mindig aludt
de beszéltünk hozzá és ő csak szuszogott
azt mondták még hall minket,
érzékel mindent maga körül
csak már nincs ereje, hogy magához térjen
aztán este hárman voltunk anyával,
ő az ágya fölött ült
és mondtam neki, hogy ne sírjon
ne sírjon, mert mama megérzi és megijed
hogy miért zokogsz annyira.

aztán tv-t néztünk a nappaliban
és fáztunk,
nagyon fáztunk a takaró alatt,
apa 11kor hazajött és rögtön bement hozzá,
és hívott, hogy nézzem meg én is
és bementem és csönd volt,
dobhártyaszaggató csönd,
néztem és vártam, hogy történjen valami
lassult az idő?
egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét
miért nem történik semmi?
és fölé akartam hajolni,
hogy ütemesen nyomogassam a mellkasát,
ahogy a filmekben szokták
vagy csinálni valamit, bármit
apa fogta a szívét,
hallottam a sajátomat a fülemben,
és annyit bírtam kinyögni :
szerintem nem lélegzik.

és még két-három óráig ültünk a szobájába
felkeltettük anyát,
lidérces álom volt az egész
anya csak annyit kérdezett:
megyünk, bepelenkázzuk, most?
és én megnémultam,
egy árva hörgés annyi se jött ki a számon,
és látni apát, ahogy azt kell mondania.
nem, most nem pelenkázunk,
de gyere nézd meg anyukádat.

és mindhárman sírdogáltunk,
vártuk az orvost,
aztán vártuk, hogy elvigyék
és nyitva volt a szája
és nem mozgott semmije
annyira félelmetes volt és
annyira gyereknek éreztem magam
kicsinek és sebezhetőnek,
és a túlvilágról beszélgettünk
és még ott volt,
nem tudom elmondani
egyszerűen azt éreztem, hogy még ott van.
csak a teste cserben hagyta,
nem működött tovább.
aztán két hapsi felöltöztette
és egy ruhás zsákot húztak rá
és össze cipzározták a fején,
a pici aranyos arcán
és megszakad a szívem annyira szörnyű.

és annyira szeretett,
soha nem értettem miért és hogyan
de azt hiszem, ezt hívják önzetlen szeretetnek.
és mindig annyira hitt bennem,
azt mondta én vagyok a legokosabb
és anyának mindig mondta, hogy ne bántson engem
talán csak barbi miatt szeretett ennyire,
mert rá emlékeztettem
talán tényleg önmagamat, vagy talán a puszta létemet
szerette.

mégis jogtalan érzem,
hogy sírjak vagy szomorú legyek emiatt.
vagy egyáltalán bármi miatt,
mert ezekhez képest most minden panaszkodás
szánalmas fröcsögés
az eddig problémámnak hitt cseszett dolgok
valahogy most minden eltörpült és eltűnt.

de motivál is
motivál, hogy elvesztettem az első igazi szerelmet,
hogy elvesztettem a nagymamámat
és míg előbbi egyáltalán nem,
utóbbi annál inkább hitt bennem
hogy tudok valamit, érek valamit
és kincs vagyok
és meg akarom mutatni,
hogy nem vagyok teljesen értéktelen
és már nincs semmi a visszahúzzon,
vannak tervek,
körvonalasak és homályosak,
de végre először vannak
és nem hagyom, hogy beteg legyek,
hogy fénylényeket lássak
és ne sírjak, kurvára ne sírjak
a saját anyám temetésén
és mostmár szánalmasnak látom,
és nem félek, hogy olyan leszek,mint tündi
mert nem hagyom.

és nem hagyom, hogy magamba fordulva
kínozzon a depresszió, az önutálat
nem hagyom, hogy munkanélküli legyek,
hogy elvesszek.

2014. szeptember 17., szerda




2014. szeptember 3., szerda

nyarat zárunk

valahol a tudattalan pszichémben örültem volna, ha megbukok.
sőt, teljesen biztos voltam, hogy még van két évem.

és most gyermeki lelkesedéssel szartam be az érettségi miatt.
nemsokára eljön az a bizonyos következmény a tetteim után.
és viselnem kell ezeket.
mert én csináltam.
lásd,
az agy sejtjeim sós könnyekben és olcsó borban úszkálnak.

hiszti helyett tanulni,
tanulás helyett hisztizni.

nyár.
szóval három hónapig föld körüli pályán keringtem.
el voltam szállva, felhőkön fetrengett a habtestem.

és most erőt kell vennem magamon,
hogy egy helyben üljek 7óráig,
tanuljak,
ne igyak minden nap.
szeretnék jól teljesíteni.
ha nem is lesz négyes átlagom,
legalább a lógást vissza akarom venni nullára.

be akarom hozni a nyári nemolvasást.
terveim szerint tizenötöt kellett volna magamévá tennem.

és akkor itt van a babysitterkedés is.
arra is időt kell szánnom,
nem tudok majd délutánonként a városban maradni.

ez mind szép és jó, de mennyit fogok tudni teljesíteni?
nem tudom.

nem baj, ez a nyár jó volt tapasztalatnak.

féltem, hogy sokkal jobban a padlón leszek,
de úgy unblock jó a közérzetem.
sokszor megszólal az a bizonyos belső hang,
néha bátorít, néha lelomboz.
talán félrekúrt és ezért nem is érdemel meg engem,
vagy
megbeszélhettünk volna mindent, ha jobban kezelem a helyzetet?
nem tudom és nem is érdekel
csak pörög az agyamban, 
főleg ha csend van körülöttem.
meg persze mindenről eszembe jut,
egy piros suzuki, egy szófordulat, egy nevetés.
akármi.

valahogy nem érzem magam magányosnak.
szerencsére.

szóval tapasztalat.
egyre inkább azt látom,
hogy mindenkinek a saját puszta kezével, eszével
kell megharcolnia a világgal, túlélni, előre jutni.
mindig is vártam valamire,
vagy valakire, aki hátulról meglök, lendületet ad.
hogy azt mondja egyenesen menj, és mikor már biztonságosan,
önmagamtól is magabiztosan gurulok egyenesen,
akkor kezdek majd el kedvemre
kacsázni, kacskaringózni, jobbra vagy balra kanyarodni.

pedig ez kurvára nem így van.

ők csak a talajt adják, nekem kell elindulnom.
nem lesz meglökés.
talán ellökés, ha nem becsülöm azt a talajt, amit kapok.
csak én dönthetek.
és erre most kell rájönnöm.
persze, hogy nincs időhöz, korhoz, korszakhoz kötve
de talán ha nem csinálnak meg helyettem mindent,
ha hagynak önállósodni egy kicsit
csak egy egészen kicsit,
akkor több felelősség érzet szorult volna belém.

summa summarum

most még boldog, motivált, kiegyensúlyozott és szexi vagyok.
hál'istennek.

2014. augusztus 22., péntek

vasmacska a torkomban

hat kibaszott könyv.
egész nyáron.
gratulálok, te seggfej.

örülök, hogy nincs gépem.
hogy lefekvés előtt inkább verset elemzek,
értelmezek, felfogok.
legalábbis próbálkozom. tényleg.

maradi vagyok.
lehet.
de a mobilnet, az almacsutkás telefon
csak arra lenne jó,
hogy kiöljön belőlem minden nemű
fantáziát, kreativitást.
agyatlanul nyomkodni a téglalap alakú börtönt.
örülök, hogy nincs gép a szobámban.

gyerekes vagyok.
lehet.
de lehet-e normálisan felnőni ebben a világban?
pénzt és hatalmat hajkurászni,
hazudni hazudni hazudni hazudni hazudni.
túl korán.
túl korán veszítettem el az ártatlanságomat,
ugrottam fejest az életbe.
a kamaszodás tönkre tette a fiatal éveimet,
csak esztelenül rohantam a hormonjain, butaságaim után.

és most fetrenghetek a mocskomban.

ez az egész önsajnáltatós blog is.
nem tudom mire volt jó,
mire jó.
mintha ki lehetne írni az összes érzelmet, ami nyom.
mintha el lehetne mondani bárkinek is.

el lehet.
csak nem használ.



pénz.
pénz, pina.
pénz, pina, alkohol.
pénz, pina, alkohol, önzés.
pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás.
pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás, hazugság.
pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás, hazugság, tökéletesség.
pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás, hazugság.
pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás.
pénz, pina, alkohol, önzés.
pénz, pina, alkohol.
pénz, pina.
pénz.



és erről szól ez az egész.
sutba vágni mindent, fölépíteni egy normálisnak címkézett életet,
hogy aztán kifogásokat keresve,
problémákat generálva halni el, boldogtalanul.
példa van, ellen példa nincs.
mindenki gyenge körülöttem,
úgy látom, hogy mindenki szenved.
ebben nőttem fel,
tehetnék ellene, de kiből merítsek bátorságot?
motivációt?

ugyan.

már előre elrendelte az univerzum.
már negyedikben sírtam, csak úgy
hogy amikor megkérdezték mi bajom
alibiket keresgélve tátogtam magam elé,
találtam ki faszságokat,
hogy ne nézzenek hisztis ribancnak.

mint azon az ominózus estén.
amikor zokogva görnyedtem össze kiskifli pózban,
és ő csak csitítgatott,
azt hazudta fontos vagyok neki,
pont ezekkel az undorító szavakkal.
azt mondta szeretné, ha jól érezném magam.
azt válaszoltam, hogy én is,
de nagyon nehéz boldognak lenni.
elfogadni az örömöt, engedni hogy átjárjon.
azt mondta segít.
és akkor elhittem neki,
azt hittem úgy beszélgetünk majd mint két barát,
hogy huzamosabb ideig lesz kire gondolnom.
lesz kibe szerelmesnek lennem.


én fasz.

2014. augusztus 17., vasárnap

lennél a hallucinációm?

én tényleg elhittem.
komolyan.
azt hittem majd együtt táncolunk szalagavatón, megismeri az összes rokonomat és támogat majd, ha bajban vagyok.
azt hittem, bejön velem a kórházba.
nem is teljesen be, csak megvár a kórház előtt és nem kell egyedül lennem.

én tényleg azt hittem, hogy többé nem kell egyedül lennem.

hogy ez komolyabb, mint a többi
és ezért mertem kiadni magam.
én tényleg elhittem.
mert ő máshogy bánt velem,
és azt hittem ő más.

tényleg más.
nehéz róla beszélni,
inkább nem is akarok,
itthon lenni, őrlődni, feszengeni.
nem tudom.

csak elhittem.
tényleg.
és nem kellett volna,
azt kellett volna csinálnom, mint eddig
mert fele ennyire se fájna.
és jól tettem eddig, hogy közömbös voltam,
megvédtem magam.

most pici vagyok,
apró.
nagyon apró.

túlbecsültem magamat.
hogy lehet szeretni, szerelmesnek lenni,
jól lenni, örülni.
nekem.

egyik percben úgy érzem ettől erősebb vagyok,
máskor meg tudom, képtelenség velem komoly kapcsolatot kezdeni.

csak mostmár tudom, milyen ha boldog vagyok,
ha igazán boldog vagyok
és ettől minden még rosszabb,
még apróbbnak érzem magam.

piás vagyok
és úgy érzem elcsesztem,
az egészet csak elcsesztem.
nem bírom kiírni magamból,
képtelen vagyok rá.

csak fáj.
nagyon.
és nem tudom mit csináljak,
fogalmam sincs.

félek magamtól,
félek mindenkitől
nem bírok fogalmazni,
kommunikálni.

vele boldog voltam.
úgy igazán.

2014. augusztus 5., kedd

Dalok a magasföldszintről

Már arra gondoltam mi génhibásak vagyunk és Lilla is azért olyan semmittevő,hogy semmilyen különórára nem járt amit komolyan tudott volna csinálni,csak kínlódik folyton.Meg lehet inkább nekem van valami bipoláris szerű zavarom,azért nem fogadtak el soha nyíregyházán és néztek le minket folyton,mert mi mások vagyunk.

ők mindig szubjektívan gondolkodnak és a beképzeltségüket és a távolságtartó magatartásukat már nem bírtam elviselni.ezért lettek a gyerekek is ilyen közönyösek,mert nem volt mögöttük normális családi háttér.Sajnos.De ezen már nem lehet változtatni,ők már így nőttek fel családi szeretet nélkül,azért is lettek ilyenek.

rengeteget lóg az iskolából,félév óta nem tudjuk milyen jegyei vannak ,már nem merek bemenni a suliba nem akarom hallgatni hogy panaszkodnak a tanárok,zsoltit meg nem érdekli.napokig nézi a horror sorozatait,hiába könyörgök neki segítsen egy kicsit a takarításban,de egyik sem ismeri a porszívót.....sose tudom magam utolérni a takarításban,de őket ez nem érdekli csak a káoszt csinálják.most meg ide hívtak egy halom gyereket emese meglepi szülinapját szervezi balázs,de azt hiszi pár óra alatt kész leszek a pizzával,tortával,takarítással....ők meg délig alszanak mindennap....borzalmasak tudnak lenni velem..,.és már előre hallom hogy fog velem kiabálni balázs...persze zsolti mint mindig sosincs itthon...reggel 8-kor elmegy ,éjszaka 11-kor jön haza ,még hétvégén is.csak mi vagyunk ilyen szerencsétlenek ,hogy nem tudunk soha egy családi programot összehozni évek óta?színház miatt nincs idő semmire..zsoltinak névnapja volt balinak most lesz a szülinapja de megint nem fogjuk megünnepelni a színház miatt nincs szabad este....:(((

normális hogy több évad sorozatokat néznek,ez nem valami betegség,sorozatfüggőség?lilla napokig nézi a horrort,most hogy tanulni kellene.mindig azt mnondja nincs mit tanulni,unalmas a suli inkább be sem megy.hiába tombolunk itthon miatta.rengeteget dohányzik a hátunk mögött és minden hétvégén züllik a deákon,hajnalban jön meg.hiába mondom neki most alapozza meg a jövőjét,most kellene legtöbbet tanulni,céltalanul csak úgy van és rémisztő,hogy olyan lesz mint tündi.szoktam is mondani neki ,hogy olyan sorsa lesz ha nem változtat magán.jobbik eset,hogy falja a könyveket,nekem sosem volt türelmem olvasni,mindig elaludtam minden könyvön,meg nem tudtam odakoncentrálni...talán könyvtárosi okj-t kellene végeznie,mert még mindig nem tudja mi akar lenni.

lilla is skrizofén lesz!ez már biztos
unokák jobban öröklik a géneket
állandóan alszik,hetek óta alig jár iskolába.szerintem depressziós.de ritkán látjuk,amikor hazajövök este vagy alszik vagy számítógépezik,mégcsak különórára sem jár mint a tübbi normális gyerek
és ő ezt tudja hogy szerencsétlen ,mert kicsi kora óta mindig az volt
azért nem dícsérte soha senki mert nemvolt miért csak szídtuk állandóan
mindig mondom neki olyan lesz mint tündi....:((((
tündi is állandóan olvasott és semmit nem csinált fiatalkorunkban mindig én takarítottam világéletemben a tanyán



szia Niki!Mivel zsoltinak mindig ott van a színház nincs és sosem volt ideje lillával foglalkozni.azért lett ilyen szeretetlen. én meg sajnos többet voltam a suliban balival, mivel mi egy helyen voltunk éveken át....de ezen már nem lehet változtatni.

ma tudta meg lilla hogy töriből megbuktatják,pedig úgy tudta 2re áll nem szólt neki a tanár a jegyeiről nagy része nem volt beírva reggel voltam táncpróbán zsolti tanítja meg nézsé a szalagavató táncot. már megint 3 gimn.egyützt fognak dolgozni lilla annyira igénytelen az osztálytársaihoz képest,még most láttam először az osztálytársait egyáltalán nem szeret öltözködni,mindig ez a csöves ,alulöltözött stílus ,biztos ez sem szimpatikus a tanároknak a pirszing meg a lógászat :(( sajnálom hogy ilyen szerencsétlen
-szeretettel: Édesanyád



Hu! Sajnalom! Akkor nyaron tanulnia kell a potvizsgara. O most harmadikos, vagy vegzos mar? Csak jovore erettsegizik, ugye? A stilusa egyebkent nekem szimpatikus, a tobbi mind ugyanolyan, atlagos...neha latom, miket rak fel a feszbukra, igenyes verseket olvas, es szuper zeneket hallgat, nem az ocska popularist...szoval sok szuper dolog is van benne...ne sajnald, valoszinuleg o meg a tobbieket tartja szerencsetlennek Hat, az biztos, hogy kemenyen megprobal titeket, nem egyszeru az utja, nektek meg viselni kell az atlagtol valo eltereset...szerintem normalizalodni fog a helyzet, majdcsak beno a feje lagya!!!!  
-Puszi: Egy távoli rokon

agyalapi atrófia a zsigereimben

mindig a leghátsó, legalsó szeder kell
ami már aszott, kissé erjedt.

alkalmatlan.

köszönöm, igen, ezt a szót kerestem.
mindenre.

deviancia árad az aurámból.

kiűzhetetlenül.

és mit csináltam megint?

pakoltam magam alá a szart,
a szart még nagyobb szarral oldottam meg.
csak hogy még nagyobb szarban legyek.
csak úgy.
mi mást is csinálhattam volna?

meditálni fogok.

macskafogat emészteni, arrogánsan sírni.
vezekelni.

autentikus szerelem már pedig nem létezik.

nem létezik.
ahogy változás sem, megváltozás, önmegválasztás.

hiányzik a filces hajam és a karikás ostorom.


és a görnyedt váll igenis szexi,

mármint ha nem tudsz vele mit kezdeni.

maradunk olyanok, amilyenek

voltunk
mindigis

igen, köszönöm, keddvan, időm mint a tenger, megbukok a picsába, segáz, foglalva van a helyem a petőfi híd alatt, művészet minden, intellektuális trógerkedés, te csillag vagy én fecske, megérdemlem amit grilleztem neked, csodálatra méltó, önmagát szétszakító, elsorvadó, maga alá temetett, temettetett, mármint én téged, belezúgtam  egy leszbikusba a kocsmából, lefeküdtem egy kutyával az erényövem alól.dddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddddd


foglalva van a helyem.

ösztönösen.
van pár állomásom.
a moszkva téren,
egy menhelyen,
pszichiátrián,
gyermekotthonban,
egy urnában a kandalló mellett.

Most már biztos -jelentette be anyám, az érettségemre és a jövőmre, lelki állapotomra utalva.


2014. július 29., kedd

alkalmatlan távozások

mezítelen virágok tangóznak szanaszéjjel
kertünk varázsába burkolózva,
s orgazmus-láncuk szabad eufóriája
szinte tönkre teszi csodálatunk tárgyát.

hívatlan vendégek pinaszagú szájukkal csókot köpnek,
miközben sivár lelkük kelletlenül megbolygat
láthatatlan szexusunk örömzenéjére,
sárguló fák fanyar illatáradatába mászva.

körbe tekint, beköszön.

távozása alkalmatlan,
összekoccan egy szék lábbal,
a táncot megköszönvén belerúg egy patkányba,
aki sivító nyávogással honorálja.
lila lábujjakat, halott macskákat hagy maga után,
tornádót kelt, szelet csihol.
a Napra hányva összekoszol.

látom az eső zenéjét,
baszó kutyák póztalan fetrengését,
egyperces sírva-halálunkat egy felolvasó esten.

húrok pattannak, 
a lángoló természet menekül.

önmagát felhasító öregasszony visít az éj sarkán,
cipő nélkül húzza maga után vastagbele maradványát.
beint Lucifernek,
egy nyálát csorgató orvosnak.

tekintete petyhüdt,
arculata elnyűtt világtalan reklámába zárva,
zokogva sír.
sír zokogva.

ország határokon futva menekül.
kézzel s lábbal.
egyedül. egyedül.

2014. július 27., vasárnap

lyukas tenyerek tánca

Szorongatom magam, lámpalázzal? Ugyan.
Elfutok mindenkitől, még nem tudom hogyan.
Elúszva, elázva. Valóság? Ugyan.
Sodródom, mit még? Sodortatom magam.

Vigyorgó füleimen durvultatom másságom,
talán egyszer belátom, ha érkezik a halálom,
minden pillanatom túl kiszámítható.
Carpe diem? Ugyan, elhanyagolható.

Keresem önmagam, kerestetem párom.
Sugárzó arcommal vihogva várok
sokszor csodásan besétálok, belátom,
szerelemnek nevezett zsákutcában sétálok.

Minden reggel hallott vagyok
estére már iszogatok.
Megváltozom naponta, néha hirtelen
máskor furán. Unalmas lennék talán?

2014. július 16., szerda

kómában.

igenigen.

sima ügy.

össze szedem magam.

kevesebbszer iszok.

leszokok.

mindenről.

kompromisszumokat kötök.

nem ájulok el.

vissza fogom magam.

senkinek sem jó így.

kezdek valamit magammal.

beszélek.

megértelek.

nem picsogok.


csak tudod nem olyan könnyű boldognak lenni,
de próbállak megtartani.
elnyomni elviselhetetlen ön-önmagam.
józansággal.

2014. július 10., csütörtök

ne bánts

miért kéne választanom két legjobb barátom között?
legalább ennyire tisztelhetnéd a kapcsolatunkat
elmondtam ezerszer
nekem ne szidd, mert én szeretem őt is
ugyanannyira mint téged.
panaszkodj a szomszédnak
a legújabb csajodnak
a kutyádnak
akárkinek
de ne nekem, kérlek.
és ezt elmondtam, nem tudok mit csinálni.
ne várd, hogy mosolyogva hallgassam,
ahogy lekurvázod a barátnőmet.
de ha nem akarod neki elmondani
hogy mit érzel, akkor ne mond
nekem mindegy
csak tisztelj meg legalább annyival,
hogy nem szidod azt az embert,
aki rengeteget segített nekem
és most boldog a barátjával
felőlem lehetsz féltékeny
csak ne sértődj meg, ha elmondom neki,
hogy legalább meg tudjátok beszélni.
jó, felőlem utáld az összes barátomat
csak akkor ne várd el, hogy jó képet vágjak hozzá.

neked hogy esne, ha ilyen undorító stílusban beszélnék a rudiról?
és te is elmondtad, amikor mérges volt rám
és tök jó volt, mert meg tudtam vele beszélni
és ez nem bizalom, kibeszélés, pletykálás kérdése.

dettó, mint amikor anyuék szidják egymást nekem
és akkor elvárják, hogy pártot foglaljak,
amikor én egyformán szeretem őket.

elég cseszett érzés.
kurvára.

miért én vagyok a szemét?
és miért nem mondod legalább, hogy így érzel
csak a blogodból, az arcodból kell leszűrnöm,
hogy mérges vagy.

megszűnt a kommunikáció a világban ?

én tényleg ritkán vagyok mérges valakire,
túl nyugodt a természetem ehhez.
és utálom is, ha megy a dráma,
a mindenkinek problémája van mindenkivel
és felőlem panaszkodhatsz ismeretlenekről,
maximum nem értek egyet
de meghallgatom, tényleg.
csak ne olyanról, akit szeretek.

kérlek.


hiányzott, hogy beszélgessünk.
és sajnálom, hogy ilyen helyzetben vagy vele,
szeretnék segíteni
annyira nagyon szeretnék,
de nem tudok.
és cseszettül szar téged így látni.

szeretném elmélyíteni a kapcsolatunkat,
nem akarom, hogy felszínes legyen.
de egyszerűen nem tudom, hogy nyíljak meg.
és néha tényleg egyedül érzem magam melletted is,
nem a te hibád
csak ilyen vagyok.
nem tudom, hogy ez hogy működik
és megijedek,
nem tudom mennyit mondhatok,
mikor sok
és inkább nem is beszélek semmiről.
nem akarok sok lenni
próbállak nem megfojtani,
ahogy engem is megfojtottak sokszor.
és fogalmam sincs, miért vagy más
de az vagy
és félek, hogy megbántasz.