persze, szidhatjuk a magyar egészségügyet, sajnálkozhatunk, hogy mit csesztünk el, miért mondtuk: 'szeretlek' miért engedtük túl közel magunkhoz vagy épp miért nem. csak ez nem segít és belerokkan az ember fia. lehetünk gyengék, sírva kuncsoroghatunk akár. de ez olyan könnyű, ez mindenkinek megy. gyáván, összegörnyedve hagyni, amíg mások leostoroznak, lábat törölnek szeretetteljes hátsónkban. vagy róla, róluk álmodni, rémeket, lidérceket, a valóság megfoghatatlanságával, az illúzióink eldönthetetlenségével. egésznap őrjöngeni, dühöt , megbánást követve csöndbe lenni várni, hogy elmúljon. és lemondani. ha úgy adódik beletörődni, elveszíteni. és azt hiszem, nem az a fontos, hogy ki volt számomra, meddig és milyen volt.
csak fejlődni. fejlődni tovább, lépni tovább, lépni - le.
megírni a személyes pacifista aranybullánkat, kifejteni kissé liberális, de mindenképp feminista, egzisztencialista eszményeinket. kissé egoistának tűnni. talán.
befolyásolhatatlan folyamatok. lelki önmegmaradás. csoda. egyszerűen fogalmad sincs, hogy mekkora csoda vagy, hogy milyen csodálatos a lényed, hogy itt lehetsz és bármit csinálsz - önmagad vagy. és bármit csinálsz, bárhogy viselkedsz te az vagy, aki és senki más nem olyan, mint te egyszeri, megismételhetetlen. és magasról csókoltatni kell azt, akinek ez nem tetszik mert maga vagy a pillanat - egy korszak, egy idő intervallum. ez mind te vagy, és kellenek át kell érezned mindezt ha negatívnak, rossznak érzed akkor is, mert ez is a lényed fejlődésének egy szakasza. és sokmindent egyszerűen lehetetlen elmondani, mindent át kell élni intuíciók és impressziók, bárki bármit mondhat, amíg nem a saját bőrödön érzed, addig nem hiszed és nem is érted. reménykedni a karmában, Brahmában félve, de talán közel kell engedni hátha felkiáltással. várni, túl élni és megmagyarázhatatlan okokból az univerzum egyensúlyt teremt csak elszenvedsz mindent, hol jobb jön, hol rosszabb. és itt van és köszönöm pedig nem történt semmi, az anyag, a körülmény nem változott, a spirituális lényem, az elfogadható, a szerethető érzelmek a pál fordulás amiért okolhatunk bárkit - felesleges. csak van, és élezd amíg tart. ne kérdezz, ne agyalj csak legyél, úgy ahogy vagy.
Sir, a maga egzisztenciája túlnyomóan egészséges, mi több kiváló, bár néhol feltűnni látszik -már meg ne haragudjon, Sir- az egoizmus fellegvára, s individualizmusa a maga; önmagamutogatása. álszerénysége olybá tűnik, csak komisz hazugság, pimasz megjátszás. mármint persze, persze az erős-bátor-helyes triumvirátust a nők többsége még mindig preferálja, mégis, említést kell tennem -ha már így morfondírozunk ön önmagáról- elbűvölő hátizmairól. tudja, Sir az idő távlatában majd elfoszlik képe lelki szemeim elől de most még itt van, és bocsánat, de megfulladok tökéletességében. olybá tűnik, hogy miután eltűnt, bálvánnyá formáltam alakját, majd azt imádva mindennap belé rúgok egyet csipkés topánkámmal, s lehugyoztatom arcképét vörös bivalymacskámmal, ha megengedi, Sir. illetve ha nem, akkor is. tudván tudva, miképp csábított el engem, majd habarította magába családomat és barátaimat gerinctelenségét nem dughatjuk véka alá. hozzáteszem, önállósága, munkája és szerény személye, a fentebb említett hátizmai, érintése és szűnni nemakaró szemkontaktusa mellyel csakcsak, de feldúlta az én szerény személyemet s nem kívánatos továbbá el nem viselendő érzést hagyott maga után. mindezt szem előtt tartva megkérem, távozzon és az ajtót csukja be maga után. kösz.
szörnyű. szörnyű volt. átvertnek éreztem magam. nekem azt mondták olyan lesz, mintha csak aludna. nyugodtan. megszakad a szívem, ha rá gondolok a drága arcára, olyan nagyon hideg volt és mozdulatlan, teljesen abszurdul mozdulatlan és amúgy is az egész helyzet olyan abszurd volt legutóbb még beszéltünk, és megpusziltam és azt mondta haza akar jönni, hogy nem szeret ott lenni és ideges és bosszankodik. megkérdeztem, miért vagy ideges? és azt motyogta, majd otthon elmeséli, csak vigyük haza. és én hazajöttem pénteken és apa azt mondta, hogy alszik és nem tudja felkelteni és nem evett vagy ivott hogy próbáljam itatni de nem kelt fel csak szuszogott és hallgattam ahogy szuszog mert nagyon féltem, néha sóhajtott és figyeltem, felkel vagy abba hagyja mondtam is neki, hogy holnap feljön mindenki az egész család és anya is nemsokára itthon van csak igyon egy kicsit és hiába nyomtam a szájába a szívószálat nem kelt fel többet csak szuszogott és már nem bírt semmit mondani, hogy miért ideges vagy hogy fáj-e valamije. és este elmentem inni, bárhova csak ne itthon, megijedtem és nem gondoltam semmire se. és másnap itt volt mindenki, még mindig aludt de beszéltünk hozzá és ő csak szuszogott azt mondták még hall minket, érzékel mindent maga körül csak már nincs ereje, hogy magához térjen aztán este hárman voltunk anyával, ő az ágya fölött ült és mondtam neki, hogy ne sírjon ne sírjon, mert mama megérzi és megijed hogy miért zokogsz annyira. aztán tv-t néztünk a nappaliban és fáztunk, nagyon fáztunk a takaró alatt, apa 11kor hazajött és rögtön bement hozzá, és hívott, hogy nézzem meg én is és bementem és csönd volt, dobhártyaszaggató csönd, néztem és vártam, hogy történjen valami lassult az idő? egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét miért nem történik semmi? és fölé akartam hajolni, hogy ütemesen nyomogassam a mellkasát, ahogy a filmekben szokták vagy csinálni valamit, bármit apa fogta a szívét, hallottam a sajátomat a fülemben, és annyit bírtam kinyögni : szerintem nem lélegzik. és még két-három óráig ültünk a szobájába felkeltettük anyát, lidérces álom volt az egész anya csak annyit kérdezett: megyünk, bepelenkázzuk, most? és én megnémultam, egy árva hörgés annyi se jött ki a számon, és látni apát, ahogy azt kell mondania. nem, most nem pelenkázunk, de gyere nézd meg anyukádat. és mindhárman sírdogáltunk, vártuk az orvost, aztán vártuk, hogy elvigyék és nyitva volt a szája és nem mozgott semmije annyira félelmetes volt és annyira gyereknek éreztem magam kicsinek és sebezhetőnek, és a túlvilágról beszélgettünk és még ott volt, nem tudom elmondani egyszerűen azt éreztem, hogy még ott van. csak a teste cserben hagyta, nem működött tovább. aztán két hapsi felöltöztette és egy ruhás zsákot húztak rá és össze cipzározták a fején, a pici aranyos arcán és megszakad a szívem annyira szörnyű. és annyira szeretett, soha nem értettem miért és hogyan de azt hiszem, ezt hívják önzetlen szeretetnek. és mindig annyira hitt bennem, azt mondta én vagyok a legokosabb és anyának mindig mondta, hogy ne bántson engem talán csak barbi miatt szeretett ennyire, mert rá emlékeztettem talán tényleg önmagamat, vagy talán a puszta létemet szerette. mégis jogtalan érzem, hogy sírjak vagy szomorú legyek emiatt. vagy egyáltalán bármi miatt, mert ezekhez képest most minden panaszkodás szánalmas fröcsögés az eddig problémámnak hitt cseszett dolgok valahogy most minden eltörpült és eltűnt. de motivál is motivál, hogy elvesztettem az első igazi szerelmet, hogy elvesztettem a nagymamámat és míg előbbi egyáltalán nem, utóbbi annál inkább hitt bennem hogy tudok valamit, érek valamit és kincs vagyok és meg akarom mutatni, hogy nem vagyok teljesen értéktelen és már nincs semmi a visszahúzzon, vannak tervek, körvonalasak és homályosak, de végre először vannak és nem hagyom, hogy beteg legyek, hogy fénylényeket lássak és ne sírjak, kurvára ne sírjak a saját anyám temetésén és mostmár szánalmasnak látom, és nem félek, hogy olyan leszek,mint tündi mert nem hagyom. és nem hagyom, hogy magamba fordulva kínozzon a depresszió, az önutálat nem hagyom, hogy munkanélküli legyek, hogy elvesszek.