létezik-e eufórikus állapot? vagy csak illúzió? szeretem, hogy részegen legalább ki tudnak jönni az érzelmeim. mardos belül, megöl és megerőszakol de alkoholmámorban előjön és utána kicsit kielégülök. és megnyugszom. azt hiszem problémáim vannak. mindenkinek vannak. de be kell ismernem és csinálnom kell valamit. hogy előrébb jussak és fejlődjek. elnyomni csipkebogyókkal nem a legjobb problémamegoldás. talán ha tudnék festeni jobban ki tudnám fejezni önmagamat. néha random elsírom magam ha sziszikére gondolok. és ez megint azért történt mert rossz a karmám és az univerzum tudja, hova szúrjon, hol fáj a leginkább. talán ha itthon lettem volna éjszaka és az ágyamban aludtam volna vele akkor most nem vad korcsok gyomrában kéne összeolvadnia az örökkévalósággal. sajnálom cicu, hogy nem vigyáztam rád jobban. felelős vagy azért, akit megszelídítettél. jövőhéten orosháza és találkozok a jövőmmel. és megint csak tátott szájjal fogok nézni, ez vár rám is? a véremben van, a kérdés csak hogy mikor és milyen formában fog rajtam elhatalmasodni. kilátástalan minden.
hiányoznak az igazi, heves, őszinte érzéseim. nem ez a maszkkal megjátszott valami, ami már kezd rám olvadni. fogalmam sincs már, hogy mit gondolok. minden olyan tompa, elfelejthető. vannak-e még önálló gondolataim? vagy ez a sok maszlag, aminek egy nagyon apró részét, ha ki tudom fejezni ezekkel a szarokkal talán ezek se az enyémek, csak lopott impulzusok? létezik-e egyáltalán ilyen? honnan a picsából tudhatnám?! a társadalom átformál, kicsikarja azt a maroknyi érdekességet, kreativitást, furcsaságot egyéniséget ami bennem volt és megöli. egyforma robotokká alakít mindenkit. nem engedi, hogy szabad legyek. ki kéne vonulnom rousseauval a természetbe hogy aztán egymást megerőszakolva újra önmagunk legyünk? már nem akarok kitörni. lázadni. nem akarom, hogy bántsanak és én se akarok bántani másokat. legfőképpen magamat nem. ennyi idő kellett ehhez? hogy elérkezzek arra a pontra, amikor megbékélek önmagammal. elfogadom a testemet, nem látom már kövérnek és nem akarom vagdosni, égetni, karmolni magam. furcsa. csak lépésről lépesre kell előrehaladni lassan, ráérünk. most itt tartok de ki tudja? talán 10 múlva már családot is akarok. elérkeztem, erre az eddig távolinak tűnő pontra, és most nem tudom, hogyan kezeljem. szabályokat kell felállítanom magamnak. határokat szabni. és betartani. a 'semmit sem muszáj' mottómat pedig megpróbálom elfelejteni. nemnem. inkább el kell, hogy felejtsem. meg a hedonizmust. FŐLEG a hedonizmust. 4 randi. minimum. és ez azt jelenti, hogy kettesben vagyunk, nem isszuk magunkat a sárgaföldig. sétálunk, moziba megyünk, együtt kajálunk meg ilyesmik. 4szer. tudom, sokkal jobban fog fájni, ha ezután hagy ott. mielőtt megkedvelem. de ki kell jönnöm valahogy az üvegburából. most már kellenek szabályok, mert ez így nem mehet. mitől ébrenék fel igazán? mitől tudnék igazi határokat szabni magamnak? nehogymár egy tragédia kelljen hozzá, hogy normálissá deformáld magad, baszki. akkor már inkább velem történjen, minthogy valaki a családból, vagy a barátaim közül. nem volt elég tragédia tündi? úgylátszik nem. így csak még jobban elkezdtem félni. és még inkább önpusztítással próbálom visszaállítani az egyensúlyt. mit tegyek?
egyáltalán nem így terveztem. nem is terveztem semmit, csak gondoltam hagyom alakulni a dolgokat aztán csak lesz valami. nem tudtam, hogy ennyire fájni fog. igazából már elfogadtam. hogy nem érdemlek kapcsolatot, talán túl nagyok az elvárások leginkább saját magamat keresem egy alteregót, egy klónrobotot. de ha úszom, elengedem magam abból soha semmi jó nem sül ki. nem bírok várni, mint ted. nincs igazi. nincs. nem hiszem, hogy valaki képes lenne elfogadni engem úgy ahogy vagyok sőt még szeretni is. csak már olyan kicseszettül rég vagyok egyedül hogy belekényelmesedtem nem is küzdök, elástam magam. és EZ a probléma. nem becsülöm magam annyira, hogy valaki képes legyen mellettem lenni. köszöntelek mr.13as. csoportunk 2009 óta működik kifejezetten seggfejekkel foglalkozunk. már nem érdekel senkit, hogy hány éves vagy bírsz-e, jó fej vagy-e. csak csinálj úgy, mintha fontos lennék. egyszerűen nem tudok mit csinálni ezzel a promiszkuitással. nem tudok megszabadulni tőle. mindig elhiszem, hogy így vagyok valaki. már azt sem tudom milyen randizni. a kereséstől való teljes elidegenedés, a kétségbeesés. nem az a baj, hogy egyedül halok meg. hanem hogy nem volt senki aki elhitette velem, hogy fontos vagyok. aki úgy nézett rám, hogy meghaljak. hogy elsorvadjak a szemeiben. és icipicinek érzem magam. összetöpörödöttnek. a szociális háló, az emberek ítélkezése a magány és az elhagyatottság. a félelmeim és a szorongásaim kivetülése. és nincs szükségem segítségre, mert nincs segítség. kilátástalannak látok mindent a munkát, a házasságot. az életnek nevezett hülyéskedést. a társadalom kihány magából.
és nem tudok aludni, nem tudok sehova menni úgy, hogy ne írjak ódákat önmagamhoz, sajnáltassam magam. már olvasni sem bírok. áprilisban egy könyvet olvastam el. pedig ez mindig megnyugtat, valaki más gondolatait olvasni, más helyébe képzelni magam. de már annyira hangosak a saját szorongásaim, hogy nem hallok mást tőlük. talán az a pár óra, amikoris annyira kicsinálom magam, hogy se magamról nem tudok se másról. olyankor nem hallok semmit. mintha ébren aludnék. és csönd van. és olyankor nem álmodok. már aludni sem bírok normálisan, mert álmomban is ugyanaz megy. sokszor mentegetőzöm álmomban. visszatérő. mindig sötét, szürke helyen vagyok egy vagy több embernek magyarázok soha nem látom a testüket, arcukat de tudom, hogy ott vannak és sírásig próbálom magam megértetni velük hiába mondom, csak gúnyosan bólogatnak az arctalan fejükkel és tudom, hogy nem hisznek nekem. fogalmam sincs, mit próbálok elmondani nekik. csak mentegetőzöm és soha nem értenek meg. volt, hogy valamit rám fogtak amit nem én csináltam és próbáltam elmondani nekik, hogy nem én voltam.
régebben egy kapuról álmodtam. pár éve, az is olyan visszatérő volt, mint ez. egy csoport emberrel megyek, egy kapu van előttünk és mindenki átmehet rajta de én túlságosan elmaradok mögöttük és már nem engednek át, ezért kell könyörögnöm. a kapu hatalmas, alig látom a tetejét. mindig a bal oldalán állok, a lábánál és onnan nézek fel. beszélek valakivel, mindig ugyanazzal a testetlen, arctalan valamivel csak a körvonalait látom a kapu mellett, jóval fölöttem és előttem lebeg. és könyörgök neki, hogy átmehessek, a többiek után. félek, hogy jobban lemaradok, mint eddig és soha nem fogom utol érni, ha nem enged át minél előbb de felriadok mielőtt megtudnám, hogy átértem-e. éjjel 3kor is akár, átfordulok a másik oldalamra és visszaalszom. de már nagyon régen volt ilyen hálistennek mert reggel mindig nagyon rosszul keltem.
2014. május 7., szerda
Álom minden, kimondatlanul. Fojtott érzelmek elásatlanul. Talán egy ígér? A válaszunk, mert remélem bennem marad. Vállalhatatlanul. Mert ha belőlem vadul előrenyomul, kitör akaratlanul a szédület, a valóságos őrület, mi lesz majd énvelem? Leállíthatatlanul, mint a perdület s majd a lendület el nem kerülget, szilaj elmém szabadjára kél. Végül összeesvén, végre már nem él e estén.
nem is tudom. talán már az elején el lett cseszve minden. ha nem kényeztettek volna el a pöcsömig ha meglenne bennem a harci szellem és nem lettem volna elkönyvelve már alsóban butának. egyszerűen nincs miért felkelni reggel az ágyból nincs miért kinyitni a hűtőt. minden csak rituálé. megszokás. gépiesen csinálni egymás után a dolgokat már gondolkodás nélkül aztán felcetlizni 'létezésnek' nem az a kérdés, hogy van-e értelme. ó nem. ez 6 éve volt kérdés. a milyen alibikkel lehet pótolni az értelmetlenséget is elég elcsépelt mert súlyosan fogynak az idővel NEM párhuzamosan. sokkal gyorsabban. szóval mi a kérdés? még nem tudom. de gondolom ez így van jól, hogy folyamatosan változik. talán a megéri-e? a mostani. nem is tudom. mindenki hordja a maszkot mások előtt, és nem enged beláttatni. de nem ez a probléma. a probléma az, ha saját magad előtt sem tudod levenni. http://lelektanitipusok.net/tipusok/nf/infp/jellemzes talán túl sok szabadidőm van? az utóbbi pár évben 3szor töltöttem ki és mindig gyógyító lettem. Orwell, Huxley, Shakespeare, Audrey Hepburn, Mulder ügynök, Luke Skywalker, Phoebe? ők lennének a lelki társaim? nagyszerű.
GRATULÁLOK. tényleg, komolyan. röhejes az egész. az egyetlen fontos dolog az életemben, amiért még van értelme mindennek és ezt is elcseszed komolyan, nevetek magamon. tudom, hogy nem tudom megfelelni neki, de jobban törhetném magam, most, hogy el fogom veszíteni őket és nagyon seggelek emiatt és nem az, hogy próbálnám jobban magamhoz kötni őket még ilyen faszságokat csinálok. és tényleg nagyon félek, hogy nem marad senkim és én nem valakit akarok én őket akarom. és EZ az, amire már nem mondom, hogy sodródj mert erre nem lehet, mit csinálok, ha nem lesznek? ki fog visszatartani, hogy ne legyek blanka? ki fog visszatartani, hogy ne csesszem szét az életemet? ki fog rám vigyázni? tényleg rá és rájuk van a legnagyobb szükségem és ehelyett ölöm magam. hogyha őket sem tudom tisztelni, az érzéseiket, a szokásaikat akkor mi leszek? és megint lebuktam azokkal a szarokkal, pedig nem akarom, hogy aggódjanak értem most én uralom, kordában tartom és segít, nem pedig pusztít. megint megszoptam, pedig nem akarok hasonlítani rá de ha nem adom magam, akkorse sikerül már próbáltam ha odaadom magam akkor végképp de talán? kár mindenért, soha nem fog sikerülni és ezek után legyen önbizalmam meg minden. fogalmam sincs mit csináljak, valaki lenne szíves megmondani? nem sikerül, soha nyilván bennem van a hiba de nem tudom mi. mi legyen? és nekem senki ne merje ezután azt mondani, hogy jó csaj vagyok mert azok nem ilyenek. mi a normális? hogyan lehetnék az? és rágom a számat, bogarak másznak a fejbőrömön tipródom már nem tudom érdemes-e kétségbeestem. mi lesz így?
