én csillag, te fecske

tombol a világ - vele tombolok én is.

egy dallam jár a fejemben, kiűzhetetlen.

nyomasztó.

vajon soha nem lehetünk már boldogok?

vajon tényleg az voltam?

megkérdőjelezem önmagamat is.

nincs bizalom.

nincs szeretet.

nincs.

csak mélyreható sebek vannak.

szétáradó, égető fájdalom.

körbe vesznek a démonok.

mindenütt.

talán együtt leküzdhettük volna.

nincs már semmi se.

követlek, lásd - én is lemondtam magamról.

nincs út, nincs cél, nincs irány.

így már nem kell. értelmetlen minden.

felesleges és haszontalan.

meghalt bennem valami,

úgy érzem kiszakadt egy kis részem,

veled voltam csak egész.

és most nem maradt semmi, csak a porhüvelyem.

mérges vagyok és csalódott.

ez így nem jó. ennek nem így kéne lennie.

nem kellett volna megismerjelek.

nem erre felé kellett volna mennie az életemnek.

nem jó ez így.

nem érdemelted meg a szívemet.

hurrikán voltál bennem, tudod ? 

felkavartad a vizemet, és azóta még mindig háborog.

szerettelek szeretni.

annyira tisztán szerettelek, minden egyes porcikámmal.

hogyan lehet ezen túllépni ?

azt mondtad idővel jobb lesz,

hogy így lesz a jó mindenkinek.

én várok.

hajótörött vagyok.
a kétségbeesetten és magányosan fuldokló, elhagyott fajtából.

mókuskerék.

kezd helyre állni a rend.
mindenki teszi a saját kis dolgát - hangyabolyban élünk.
munka,alvás,munkamunkamunka,alvásalvás,munka,alvásalvás,munkamunka.
helyesen megy minden. előre, úgy ahogy kell.
semmi drasztikus, persze.

tavasz van.
az idő melegszik, a szoknyák rövidülnek, a szájak mosolyra húzódnak.
lekerül a nagykabát.
levettem én is a nagykabátomat.
és olyan nagyon jó érzés!
megkönnyebbülés.
elmúlt.
a tél.
a hideg.
a fájdalom.
tavasz van.
madárcsiripelésben alszom el reggelente.
nyugalmat érzek.
megkönnyebbülést.

így kell lennie, így most jó.

el akarom felejteni.
el akarok felejteni mindent.
a jót, a rosszat, mindent.
kivájt magának egy szép lyukat, belefészkelt és nem akar semerre se menni.
és ez az őrületbe kerget.
nem tudom kiűzni onnan.
pedig istenbizony, próbálkozom.
amikor már majdnem eltüntetem, visszatáncol.
és a pici apró szívem ezer darabra hullik, újra és újra.


már nincs olyan illata, mégis - a pulcsijába burkolózva alszom el.
mérges vagyok magamra, mert elfelejtettem milyen illata volt.
néha megsimogatom a szakadást az ujjánál,
amit veszekedés közben széttépett.
azt mondta, hordja egy kicsit,
hogy utána velem lehessen az illata,
amikor ő nem tud velem lenni.

nem szabadna ennyire szeretni. senkit. soha.

szívem egy darabja

valami eltörött,
és most szétesik minden.

azt hittem megyek valamerre.
nem voltam benne biztos, hogy jó vagy sem
de haladtam valamerre.

és most minden darabokra hullott.

nem tartozok sehova.
nem illek egyik képletbe sem.
megfog és kitaszít a világ.

soha nem fog már bízni bennem.
végülis érthető, hiszen semmi oka rá.

nem, nem tudom utálni.
egyszerűen képtelen vagyok, a testem minden porcikája ellenkezik.
bármit csinál - bármit mond.

rajongás.
az őrület határán egyensúlyozva is, akár.

szó szerint apró darabokra törtük egymás szívét.
semminek sem szabadna ennyire fájnia.

most látomásként sorakozik fel,
ahogy a szerelem átcsap szeretetbe
majd tovább sorvad
és végtelen undorba,
boldogtalanságba torkollik.

ez így lenne az egész.

és ha csak a negyed maradhat meg ?
a szerelem gyűlöletbe esik át,
kínzó ambivalens, leküzdhetetlen érzelemhullám
menekülési útvonal semleges,
se előre se hátra
csak megragadsz a kibaszott holdpontodon
és a vége se látszik már, az eleje csak halványul csendben.
se üvöltve, se némán.
és már bele is gebedtél.

szeretsz és kínzol, utálsz és távolodsz
mindenhol ott vagy.
az utolsó feles pohár alján egy bűzös csehóban,
az első táncban egy puccos hajón.
a mozdulataimban, a pillantásomban, a mosolyomban.
te vagy az alfa és a béta.
archivált üzenet vagy a facebookomban.
több száz nem fogadott hívás.

és most mit lépsz ?

múzsák vére

természetellenes.
ezaz egész.

kirakat

teljesen érthetetlen,

taszítóan felfoghatatlan.

élet történik körülötted,

mégis- álom hódol benned.

a nemlétezik,

megfogod, elkapod, használod

használnád - mert elhiszed, ami nincs.

és egyre csak azt kérdezik:

ezt meg lehet szokni ?

reflektálnék alázatosan, mosolyognék bólogatva.

hazugság-kígyó-pokol

nincs emerre, nincs semerre.

függőség van.

újfent.

és hiány van-e? - kérdezik.

van-e hiány, fülben csengő szívdobbanás, látsz-e jövőt, mézédes világot, tengernyi  

hiszti roham,
önostor csapkodás
csapcsapcsapcsapcsapcsapcsap

Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy ne lett volna sehogy.

egy fél gyufa szál az életünk.

csak köveket, eutanáziát vessünk a gondolatokra.

segít.

rohan.

sír.

rád települ és megfojt.

önmagától.

egyedül és talán csendesen is.

ha kell ha nem.

wolswagen mini busz vagyok.

el-el s távol a pusztaságban.

vörös boros kóla vagyok, ami megfogja az ajkaidat.

vagy fehér hosszú lépés, két literből akár.

felszabadult, kiadott vágy vagyok egy fülledt és büdös garzonban.

már nem remegünk egészséges hedonizmusunk ünneplése után.

csak hajszoljuk az ösztönt,

lesz-ami-lesz alapon,

kit-érdekel-van alapon.

engem nem.

és várok.

rád várok.

feleségül mentem az élethez,

és nézd,

a karikagyűrű alatt a te ujjad is rohadni kezdett.

zajok

messze a világ és körbezár a krimó rothadó sör szagú magánya.
szaladtál már johnny cash után, szétáradó fájdalommal a testedben?
kerülgettél már kiscicát, nehogy véletlenül rád doromboljon?
vesztettél már vissza nem forgatható időt?
gyűlöltél embert papírfecnik, elcsúszott morajlások miatt?
anyádat, mert családra vágyott?
gazdag alakokat, akik miattad trónolhatnak messze az érinthetetlenektől?

pályaorientáció zajlik, 12 órás műszakban.
cigarettacsikkek a körmöm alatt,
dobócsillagok a fejemen,
lánc a bokám körül,
méreg a vérem.

fordítva mosolyogni lehet, de elkámpicsorodottnak tűnsz majd.

kisvirág a falon, aloevera a párkányon
villon az ágyamban.

ugye nem fognak elviselni engem soha?

nem tudom mit kéne tennem.
ténylegnem.

parádé

az agresszió.

Bende Tamás: Minden reggel

Mezítláb megyek ki a körfolyosóra,
leülök az ablak alá, és nézem,
hogyan mozdul az árnyék a szemközti falon.

Amíg alszol, a korán kelők szótlanságával
készítem magam arra, ami jön,
ami elkerülhetetlen.

Mert minden ébredés felhasítja bennem,
amit gyerekkorom óta próbálok csitítani,
hogy végtére is én nem idetartozom.

A nyugtalanság lovait nem bírom féken tartani.

Újra és újra szétfutnak a négy égtáj felé,
átgázolnak összefércelt álmainkon,
és feldúlják az első évtized kertjeit.

Nehogy azt hidd, hogy ez valaha másképp lehet.
Minden reggel meg kell küzdenem azért,
hogy elinduljon a nap és felébreszthesselek.