nem is terveztem semmit,
csak gondoltam hagyom alakulni a dolgokat
aztán csak lesz valami.
nem tudtam, hogy ennyire fájni fog.
igazából már elfogadtam.
hogy nem érdemlek kapcsolatot,
talán túl nagyok az elvárások
leginkább saját magamat keresem
egy alteregót, egy klónrobotot.
de ha úszom, elengedem magam
abból soha semmi jó nem sül ki.
nem bírok várni, mint ted.
nincs igazi. nincs.
nem hiszem, hogy valaki képes lenne
elfogadni engem úgy ahogy vagyok
sőt még szeretni is.
csak már olyan kicseszettül rég vagyok egyedül
hogy belekényelmesedtem
nem is küzdök, elástam magam.
és EZ a probléma.
nem becsülöm magam annyira,
hogy valaki képes legyen mellettem lenni.
köszöntelek mr.13as.
csoportunk 2009 óta működik
kifejezetten seggfejekkel foglalkozunk.
már nem érdekel senkit, hogy
hány éves vagy
bírsz-e, jó fej vagy-e.
csak csinálj úgy, mintha fontos lennék.
egyszerűen nem tudok mit csinálni
ezzel a promiszkuitással.
nem tudok megszabadulni tőle.
mindig elhiszem, hogy így vagyok valaki.
már azt sem tudom milyen randizni.
a kereséstől való teljes elidegenedés,
a kétségbeesés.
nem az a baj, hogy egyedül halok meg.
hanem hogy nem volt senki
aki elhitette velem, hogy fontos vagyok.
aki úgy nézett rám, hogy meghaljak.
hogy elsorvadjak a szemeiben.
és icipicinek érzem magam.
összetöpörödöttnek.
a szociális háló, az emberek ítélkezése
a magány és az elhagyatottság.
a félelmeim és a szorongásaim kivetülése.
és nincs szükségem segítségre,
mert nincs segítség.
kilátástalannak látok mindent
a munkát, a házasságot.
az életnek nevezett hülyéskedést.
a társadalom kihány magából.
és nem tudok aludni,
nem tudok sehova menni
úgy, hogy ne írjak ódákat önmagamhoz,
sajnáltassam magam.
már olvasni sem bírok.
áprilisban egy könyvet olvastam el.
pedig ez mindig megnyugtat,
valaki más gondolatait olvasni,
más helyébe képzelni magam.
de már annyira hangosak
a saját szorongásaim,
hogy nem hallok mást tőlük.
talán az a pár óra, amikoris
annyira kicsinálom magam,
hogy se magamról nem tudok
se másról.
olyankor nem hallok semmit.
mintha ébren aludnék.
és csönd van.
és olyankor nem álmodok.
már aludni sem bírok normálisan,
mert álmomban is ugyanaz megy.
sokszor mentegetőzöm álmomban.
visszatérő.
mindig sötét, szürke helyen vagyok
egy vagy több embernek magyarázok
soha nem látom a testüket, arcukat
de tudom, hogy ott vannak
és sírásig próbálom magam megértetni velük
hiába mondom, csak gúnyosan bólogatnak
az arctalan fejükkel
és tudom, hogy nem hisznek nekem.
fogalmam sincs, mit próbálok elmondani nekik.
csak mentegetőzöm és soha nem értenek meg.
volt, hogy valamit rám fogtak
amit nem én csináltam
és próbáltam elmondani nekik, hogy nem én voltam.
régebben egy kapuról álmodtam.
pár éve, az is olyan visszatérő volt, mint ez.
egy csoport emberrel megyek, egy kapu van előttünk
és mindenki átmehet rajta
de én túlságosan elmaradok mögöttük
és már nem engednek át,
ezért kell könyörögnöm.
a kapu hatalmas, alig látom a tetejét.
mindig a bal oldalán állok, a lábánál
és onnan nézek fel.
beszélek valakivel, mindig ugyanazzal
a testetlen, arctalan valamivel
csak a körvonalait látom
a kapu mellett, jóval fölöttem és előttem lebeg.
és könyörgök neki, hogy átmehessek,
a többiek után.
félek, hogy jobban lemaradok, mint eddig
és soha nem fogom utol érni,
ha nem enged át minél előbb
de felriadok mielőtt megtudnám,
hogy átértem-e.
éjjel 3kor is akár, átfordulok a másik oldalamra
és visszaalszom.
de már nagyon régen volt ilyen
hálistennek
mert reggel mindig nagyon rosszul keltem.
