meghalsz naponta kétszer

GRATULÁLOK.
tényleg, komolyan.
röhejes az egész.

az egyetlen fontos dolog az életemben,
amiért még van értelme mindennek
és ezt is elcseszed
komolyan, nevetek magamon.

tudom, hogy nem tudom megfelelni neki,
de jobban törhetném magam,
most, hogy el fogom veszíteni őket
és nagyon seggelek emiatt
és nem az, hogy próbálnám jobban magamhoz kötni őket
még ilyen faszságokat csinálok.
és tényleg nagyon félek,
hogy nem marad senkim
és én nem valakit akarok
én őket akarom.

és EZ az, amire már nem mondom, hogy sodródj
mert erre nem lehet,
mit csinálok, ha nem lesznek?
ki fog visszatartani, hogy ne legyek blanka?
ki fog visszatartani, hogy ne csesszem szét az életemet?
ki fog rám vigyázni?

tényleg rá és rájuk van a legnagyobb szükségem
és ehelyett ölöm magam.
hogyha őket sem tudom tisztelni,
az érzéseiket, a szokásaikat
akkor mi leszek?


és megint lebuktam azokkal a szarokkal,
pedig nem akarom, hogy aggódjanak értem
most én uralom, kordában tartom
és segít, nem pedig pusztít.


megint megszoptam,
pedig nem akarok hasonlítani rá
de ha nem adom magam, akkorse sikerül
már próbáltam
ha odaadom magam akkor végképp
de talán?
kár mindenért, soha nem fog sikerülni
és ezek után legyen önbizalmam meg minden.
fogalmam sincs mit csináljak,
valaki lenne szíves megmondani?
nem sikerül, soha
nyilván bennem van a hiba
de nem tudom mi.
mi legyen?

és nekem senki ne merje ezután azt mondani,
hogy jó csaj vagyok
mert azok nem ilyenek.

mi a normális?
hogyan lehetnék az?
és rágom a számat,
bogarak másznak a fejbőrömön
tipródom
már nem tudom érdemes-e
kétségbeestem.

mi lesz így?

exhibicionizmus

kicsit analizálódott bennem minden tegnap este.

2ig bőgtem, mert beismertem magamnak olyan dolgokat

amiket eddig nem akartam.

mármint mindig is tudtam ezeket, csak nem mondtam ki

és nem néztem arra.

de ez nem mindig megoldás, hogy nem foglalkozom a problémával

csak áthidalom az idővel.

értelmetlen.

tegyük fel jól tanulok. tegyük fel lesz egy diplomám vagy kettő.tegyük fel jó munkahelyem lesz.

találok egy hapsit, összeházasodunk, két gyerek, családi ház, anyámkínja.

EZ a legjobb eset.

boldog leszek?

nem.

zsákutca.

mindenhol.

ha jó munkám lesz, a férjem fog csalni vagy a gyerek lesz semmirekellő.

ha jó férjem lesz, a fizum lesz alacsony vagy utálni fogom a munkám.

és egyszerűen nem tudok máshogy gondolkodni,

itt van előttem a példa

az összes példa

és valami mindig elcsesződik

és csak a rossz utakat látom

mindegyik egyformán rossz.

ezért a legrosszabb felé tartok.

ha már úgyis szar lesz minden, nem kurva mindegy?

hogy honnan tudom?

onnan hogy mindig, mindenhol ez van.

akkor meg mi értelme?

és én nem akarom ezt.

a feleségem lelép egy pénzes pasival,

a feleségem lelép egy börtöntöltelék munkanélküli pasival,

születésem után egy héttel meghalok,

a lányom meghal, a férjem elhagy én pedig megzakkanok,

a férjem csal és alig látom, a gyerekeim szemétrevalóak.

van más kimeneti lehetőség?

tökmindegy, hogyan és hol de valami elcsesződik

és akkor feleslegesen izzadtam vért

hogy megteremtsem magam köré a szokványos életet.

mit csinálok tehát?

kiégek még felnőtté válásom előtt, elnyomom a gondolataimat az ivással és nem érdekel semmi, de semmi a világon. megpróbálom jól érezni magam, amíg még lehet. 

biztos, hogy nem leszek szorongó, pénzhajhász, elfásult felnőtt.

mi leszek tehát?

semmi.

az örökkévalóság.

mielőtt belelöknének a pokolba, beleugrom magamtól.

ezaz egyetlen amit csinálhatok.

ó ó, kis naivak.

még hogy igazi?

hogy létezne már ilyen?

pár éven belül elhal a szerelem legalább az egyik oldalról

és utána már csak szenvedsz mellette, kötelességből

miközben mindre boldogtalanabbak vagytok mindketten

és már csak a halál marad.

nem mintha akkora kapcsolatszakértő lennék, sőt.

de ezt látom magam előtt folyamatosan

és nem akarok belekerülni az örvénybe.

fázós virágszirom

a pihe-puha kiscicám nagyon sokat eszik
és ezért nagyon szeretem őt.
szerintem megerőszakolták,
mostanában nagyon feszült.
és kivörösödött a bundácskája.

valami bűzlik dániában?

tudomtudom. nem akarok senkit se zargatni
már alig beszélek valakivel, arról hogy mi van.
semmirőlse.

családi állapotom: depresszív hangulatember


nem is tudom.
leépülök szellemileg.
annyi a külső hatás,
hogy már fogalmam sincs
vannak-e még önálló gondolataim.

szörnyecskék vannak a plafonomon.
vajon ők is csak túl élnek?


félek, hogy egyszer majd vége lesz
a képzeletbeli bakancslistámnak
hogy elfogynak az alibik
és csak lebegünk majd a holtponton
semmi és minden között.
hogy egyszer majd annyira elkorcsosul,
makacsul beépül
és már nem fog érdekelni senki
és bumm.

kicsit megcsömörlöttem a világirodalom remekeitől,
hagyni kell pihenni is a dolgokat.

az elég, a vége és a nem szinte szitokszavak a legújabb életstílusomban.

egyszerűen nem vagyok képes egy helyben maradni

és úgy érzem, az eső soha nem áll el,
inkább csak szüneteltet.
időközönként.

a halál küszöbén állok.
az önpusztítás nem megoldás,
nincs mivel kompenzáljak
besokallok.

hova tovább?

Én vagyok

Én vagyok az eső,
zordul szemerkélő.
Pirosan hullajtom,
magamat nyugtatom.

Én vagyok a hó
mikor rád jön a zimankó
ridegen nézlek
megfojtalak végleg.

Én vagyok a szivárvány
szürkén, gyatrán. talán.
békésen ölellek
majd a távolban követlek.

Én vagyok a szél
aki messzi útra kél.
Láthatatlanul fújok
sehova se nyúlok.

Én vagyok a napsütés
a lágyan melengetés.
Sugárzó fényburkomba mászva
boldog világosság várna.

Én vagyok a köd
már hajnalban gyűlölöd.
Megvakítom arcodat
epés, mint egy karcolat.

iloveyou iloveyou iloveyou

befejeztem az analizálgatást.

már nem is érdekel.

ugyan.

rejtélyes, befejezetlen, alkoholmámoros esték.

dohánybolttá átalakuló táska.

úgy értem amnézia.

minden péntek, szombat éjjel.

azt álmodtam, hogy kínai babakutya vagyok.

és nem tudtam ugatni, pedig valaki húzta a bőröm.

feszítettek, pedig csak egy kiskutya voltam.

vonyítás.

most, hogy felébredtem már megy.

reggel negyed óráig nem láttam.

homályosan mozgott minden,

a fókuszálás elképzelhetetlen volt.

fekete pöttyök, akárhová is néztem.

mostmár jól vagyok.

sárga az ujjam. nagyon.

ocsmány.

jó a karmám.

én is jó vagyok.

testen kívüli agydaganat.

falra hányt borsó reggelire.

azt hiszem tegnap valakinek magyaráztam a megőrülésről.

fogalmam sincs kinek és miért.

zárkózottságom visszaszorulni látszik?

hol a határ?

mikor lépik át?

úgy értem, mi az, ami után azt mondják rád, "bolond".

olyan gyönyörű ez a szó.

teljesen szimmetrikusnak látszik, 

egymás felé forduló b és d

a két o -t elválasztja egy függőleges vonalka.

aztán ott van az n. ami belerondít.

ami nem illik oda, csak úgy belenyomta magát

a szimmetrikus szavamba.

talán ez az n, ami az értelme az egész szónak?

mármint, nem kéne ott lenni de mégis ott van.

így van ez az őrülettel is?

az apró hiba, ami felborítja az egyensúlyt.

nem gonoszság, amit csinálnak.

csak ahogy csinálják.

úgy értem,

a muszáj havonta egyszer látogatni,

remélem megkapjuk a gépét

és hasonló mondatok miatt lesz gusztustalan az egész.

és bőgni akarok valakinek,elmondani mindent

de nem tudom, nem tudok semmit.

kifejezéstelenül marad.

nem jók rá a szavak.

egyik se.

túl kevés.

félek.

hogy rajtam is bekövetkezik majd.

mint Plath.

kordában kell tartanom az érzelmeimet.

elhatalmasodnak és akkor elvesztem.

basszameg.

szétrágott gyufaszál

miért bántok mindenkit?

utálom.
hogy ilyen rossz barát vagyok.
hogy ennyien törődnek velem.
hogy nem becsülöm magamat.
hogy nem vagyok szilvási tamarája.

nem vagyok válogatós, csak senki sem felel meg.
5 perc alatt képes vagyok elkönyvelni magamban valakit.
rögtön találok egy negatívumot és pörögtetem a fejemben,
amíg teljesen el nem megy a kedvem az egésztől.

ilyen hülyeséget.
nem akarom, hogy mások szépnek találjanak,
mert a kutyát se érdekli, hogy mit beszélek.

fogalmam sincs,hogy mitől kell engem annyira félteni.
nem lógok herkásokkal vagy pánkokkal.
leginkább saját magamtól védjetek meg, köszi.

utálom, hogy ekkora picsa vagyok.
csodálatosnak látom a srácot,
aki könnybe lábadt szemekkel magyarázza nekem,
hogy semmi sem lesz jobb.
kiégni, elidegenedni, megunni, utálni.

apu tizenhetedik századi óriás pulcsijaiban sem fogom magam jól érezni.
semmiben.
és nincsenek csipkebogyók, a drága csipkebogyóim.
tőlük minden olyan más, olyan tompa.
de nem innék rá, esküszöm
csak nagyon hiányoznak.

kezd elszakadni a pohár, betelni a cérna.

you been drinking drugs?

ha látnám magam kívülről,
biztosan hátbabasznám magam egy ásóval
'szedd már össze magad' felkiáltással.

olyan óriási szavakkal dobálózom,
mint a soha,
vagy a mindig.

ugyan. ilyen, hogy bizalom
nem létezik körülöttem már egy jó ideje.
csak én érzem magam néha olyan
bátornak, erősnek, emberinek, jónak
mint az a bizonyos halász a tengeren.

még hogy ilyen faszságokkal teletömni a fejem.
intelligens.
höh.
képzeled, amikor elhiszem mindezt és sírásban török ki
mert baszki, a kurva mr.darcy végre megtalált!
örömkoktél, fejenforgás, ereszdelahajad.
katarzis.
már láttam azt a rengeteg arcot, aki eldobott.
'talán nem is olyan rossz parti.'
höhöhö.
persze utána kijózanodtam.
és összeomlott az egész kibaszott álompalotám.
miért?
és mérges vagyok, hogy megint buta naiv picsaként viselkedtem.
szeretnék egyszer díva lenni, úgy nézni valakire, hogy az meghaljon.


és úgy érzem magam, mint egy lufi
főleg most betegen.
kieresztettem a levegőt és összeaszalódtam.
jobb mintha szivacsként csöpögtetném magamból a vizet,
amíg valaki rám nem tenyerel.


csak sündisznó vagyok megint,
pedig nem akarok.
megint a burámba zártam magam.
egyedül vagyok
és rángatom, de nem nyílik.

a többiekkel épp a ki-keresi-a-másikat-hamarabb játékot játsszuk,
fogalmam sincs miért.
néha ránk jön.
vagy csak megunjuk egymást?
interneten egy kis felületes bájcsevej a hogylétünkről,
aztán egy idő után mindig bebaszunk együtt és bevalljuk, hogy igazából hogy vagyunk.
de lehet, hogy mindez csak a fejemben létezik.

kicseszett univerzum.
hol vagyok már megint?
hol a picsában?
miért nem tudok koncentrálni?
a földön állni?
miért kell nekem mindig törökülésben a betont támasztani?
miért nincs csönd?
miért kell mindig egy hiperkarmának vagy egy starwars betétdalnak a fejemben zúgnia?
köszönöm szépen, lou kibaszott reed.

amikor 25 szinte ismeretlen embernek kell remegő hangon, lehetetlenül összesűrített 5percben bemutatnom életem egyik legmeghatározóbb eszményét

KISELŐADÁS ÉRTÉKELÉSE

Név: Lendvai Lilla

Téma: Feminizmus

Dátum: 2014. február 13.

szempont
A téma	közönség	a közönség ismeretében nagyon bátor volt a témaválasztás, és tudtad is barátságos határozottsággal kommunikálni, eleve a potenciális ellenvetésekre válaszolva
	hozzáértés	felkészültél, meggyőzőek voltak az adatok és tények; volt, aki szerint bizonytalanabbá tette az előadást, hogy látszott, személyesen érint, amiről a beszélsz
Szerkezet	bev.-tárgy-bef.	„Szóval…”; de nagyon jó a személyes anekdotával való indítás, érzékelteti a téma aktualitását, a félreértések lehetőségét, ugyanakkor oldott hangulatot teremt; befejezése viszont nem volt igazán
	fókusz- és tételmondat	világos volt az állásfoglalásod, ugyanakkor nem ment át „propagandába” az ismeretterjesztés, ügyesen egyensúlyoztál ezen a keskeny határon
	előrehaladás	logikusan felépített, jól követhető, többször is előre- és visszautaltál
	érvek, ellenérvek	tetszett, hogy a lehetséges ellenérvek, félreértések „megválaszolására” alapoztad; ezeknek a feltételezéseknek a forrását, eredetét föltárva talán még meggyőzőbb lett volna (miért gondolhatják így?), de ez már nem biztos, hogy belefért volna az időbe; ugyanakkor voltak bizonytalanabb állításaid, ahol gyanúsan gyorsan továbbsiklottál…
	idő	rendben
Stílus, nyelvhelyesség	társalgási stílus	többnyire rendben, sok a fölösleges „na, mindegy”, komolytalanná teszi, amit pedig komolyan akarnál mondani
	teljes mondatok	néha nem találtad meg egy-egy mondat befejezését, főképp az érzékenyebb témáknál zavarodtál bele: ezeket a részeket érdemes egy-két előre megfogalmazott panellel áthidalni; sok az „őőő”
	nyelvhelyességi hibák	szóismétlések (főképp: „szóval”), néhány egyeztetési hiba
Előadásmód, megjelenés	megjelenés, „rendezés”, kiállás	keresztbetett láb, oldallépések stb.
	hanglejtés, beszédtempó, szünetek	a mondatok végén nem viszed le a hangsúlyt, „énekelsz”
	gesztikuláció, mimika	a pulóver ujjába bújtatott kézfej nem épp a magabiztosság jele
	kapcsolattartás a közönséggel	a kiszólások („fel fogom sorolni, lehet, hogy unalmas lesz”) rendben voltak, hiányolták a szemkontaktust

utálok telefonról blogolni

,,Azt a szerelmet fogadjuk el,amit szerintünk megérdemlünk.''

görcsösnek és eröltetettnek érzem magam.
tegnap még be is szóltak.
hülye vagyok.
hülye vagyok és megjátszom magam.
pedig aranyos vagyok,csak bunkónak tettetem magam.
adjam önmagam.
sodródjak.

hogy a picsába adjam önmagam, ha egy értelmes mondatot se birok kinyögni?
amikor ott ül melletted a világ legkirályabb pasija,
hónapok óta végre valaki, aki igazán bejön
annyi szerencsétlen faszfej után.
de persze a legkisebb jelét sem adja,
hogy esetleg nem hányja el magát tőlem.
és emiatt még jobban kell,inkább hagyon beszélni
minthogy értelmet zagyvaságokat dumálok.
elkeserítő.
hogy elsőre mindig bejövök nekik,
aztán két óra beszélgetés és huss!
volt pasi,nincs pasi.

de legalább történik valami.
nem akarok nihilista seggarc lenni.

más univerzumban vagyok, minden nap reggel nyolc és három között.
nem is az, hogy elkalandozom,
konkrétan dimenziókat lépek át.
angol a legrosszabb.

korlátolt vagyok és egy rozsdás robotnak érzem magam.
pedig mindent megteszek,hogy ne legyen így.
kifolyik az élet az ujjaim között,
nem marad belőle semmi
miközben unatkozva alszom el egy égő cigivel a számban.

ma is lógtam.

paradicsomos tonhalszagot érzek
megettem-e? nemtudom.
félek.
elfogyunk egy grunge fiú kezében,
megerőszakolt lelkünk bűzében.

éhenhalnak körülöttem az emberek
nézem őket csendesen, szépen.
törődni ki fog személyiségemmel,
ha mindenki fáradt, levert ma éjjel.

tikkel a szemem,  őrült vagyok,
mit csináljak, miközben mindent feladok?
oroszlánüvöltést hallatok,
lesmárolok mindenkit (hátha alapon).

beleremeg mindenem,
arcul vágom tükörképem.
elcsúszok egy adag hányáson,
továbblépek, 'nembaj' - kiáltom.