amikor már majdnem elsírnád magad,
amikor a szád széle legörbül,
amikor úgy fázol, hogy már reszkedsz
és csak annyi kedved lenne mindenhez
mint egy darab hirtelen kisütött májdarabkának az élethez
amikor már lepereg rólad minden kedves szó,
az ismerősöktől, a barátoktól
vagy az idegenektől akikkel e-mailezel
amikor már nem látod szépnek se magadat
se a macskádat
és csak ki akarod párnázni a falat a fejeddel vagy az öklöddel,
tudod, amikor egy jó mély lyukat akarsz a falba vágni,
utána a véres fejedet egy dohos pokrócra hajtani
és aludni egy millió órát,
végig aludni az életedet
tele akarod nyomni az egész testedet mérgekkel,
amikor megnézel egy régi képet,
ahol a hajad a seggedig ér és pici, katicabogaras hajgumid van
magadra nézel és azt látod,
hogy a gesztenyebarna, egyenes hajad helyett
mostmár csak kifakult fekete, ápolatlan és gubancos.
akkor hirtelen rájössz
hogy
nem csak hogy nincs SEMMI értelme az életednek,
de nem vagy se boldog, se életvidám, se szép.
és másnap elmész az iskolába,
jóképet vágsz mindenhez,
átkozod a körülötted lévőket hogy hozzádszólnak,
amikor hirtelen olyan egyedül vagy, mint még soha
és nem maradt már semmid.
csak egy álomvilág,
ami tele van indiánokkal, kalózokkal és ribancokkal.
és otthon érzed magad ebben a képzelt világban
és kizársz mindent ami körülötted van
csak TE vagy a fontos,
és az aki lehetnél, aki nem vagy.
aki voltál.
és aki lenni fogsz.
egy elkeseredett, magányos, rozoga vénasszony
akiről a szomszédai azt mondják: flúgos.
aki kotyogós kávét főz,
és millió macskát tart akikkel rendkívüli mód el tud társalogni.
tessék?
hogy mit mondtok?!
ez lenne a mindenki által szeretett, gyorsan múló fiatalság?
szenvedés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése