eljött közénk. eljött eljött eljött. és majd ha pityergő angyalok szállnak le mindenhonnan, és majd ha összegyűjtjük és bepakoljuk egy kartondobozba a halmozottan hátrányos, kesergő kis életünket tudod, bepakolhatjuk a sérelmek mappát egy bevásárlókocsiba is. akár. később lesuvickolod velem a falhoz vágott lila káposzta maradványait? összezagyváltunk mindent, megmondó kisasszonyok lettünk egy kuplerájban, mármint egy bordélyház, tudod, ahol majd kiköt a te lányod is. akár. belerúgunk egy keretes versszerkezetbe? a szorongó kurvaanyádba?
és majd beszélgetünk körömlakkokról? szex és new yorkot nézhetnénk, martinizhetnénk üvegpohárból, vagy jobb híján megihatnánk a padlóra loccsant fehérbort. később tisztában lehetnénk a másik szexuális életével. persze, hiába, nincs erezdelahajad. és sírsz majd velem, megint újra és újra, ha magányos leszek? és majd felkaparsz megint a padlóról újra és újra, amikor tökelázva egy idegennél ébredek? meghallgatsz majd, amikor mániás depresszióm lesz? kesergünk majd együtt szétfolyt szemfestékkel, felhúzunk egy ocsmány vastagzoknit és beletűrjük a nadrágot, lefestjük őket egy rajzlapra kövér prostikkal és rondán? leírjuk a nevüket és addig satírozzuk, amíg kilyukad a papír.
bennem már amúgy is elhalt a szerelem és köszönöm, nem kérek többet.
majd összeállok megint boldog-boldogtalannal. gondolom. és nem fog változni soha semmi. gondolom. és nagyon nehéz, ezt látni és feldolgozni amikor szétesik körülötted minden és foggal körömmel akarsz csinálni valamit, akármit. szeretnék eltűnni, elveszni a tömegben újra kezdeni, boldogulni valahogy. mindenki csak annyi terhet kap, amennyit elbír? hát csessze meg az egész.
tudod mi a nyomasztó? zavartnak lenni. pszichés zavar, testkép zavar, lélektani össze-vissza zavarodottság. megzavarodás egy fiktív világban. borz-alom. azt hiszem, mindenki csak annyi terhet kap az élettől, amennyit elbír. nem szabad szenvedni, nem lehet. innentől nem tartom fent a jogot magamnak, hogy összeomoljak. ilyet egyszerűen nem lehet csinálni. nem lehet.
nesze neked, romantika. nesze neked kibaszott szóismétlés, nesze neked helyesírás, nesze, dugd fel magadnak a hídjaidat, rohadj meg remeteként a barlangjaidban. mondjuk dugj fel magadnak egy meggyűlölt band of horses albumot, amit végigbasztunk. a jay és néma bobot, amit szex közben végigröhögtünk. az első és egyetlen jóbarátok részt, amit képes voltál megnézni velem. pár led zeppelin számot, amit kocsikázás közben hallgattunk. dugd fel a negyven éves haverjaidat, az undorítóan mocskos szájukkal, az undorítóan önálló éltedet, a kurva piros suzukidat.
persze, szidhatjuk a magyar egészségügyet, sajnálkozhatunk, hogy mit csesztünk el, miért mondtuk: 'szeretlek' miért engedtük túl közel magunkhoz vagy épp miért nem. csak ez nem segít és belerokkan az ember fia. lehetünk gyengék, sírva kuncsoroghatunk akár. de ez olyan könnyű, ez mindenkinek megy. gyáván, összegörnyedve hagyni, amíg mások leostoroznak, lábat törölnek szeretetteljes hátsónkban. vagy róla, róluk álmodni, rémeket, lidérceket, a valóság megfoghatatlanságával, az illúzióink eldönthetetlenségével. egésznap őrjöngeni, dühöt , megbánást követve csöndbe lenni várni, hogy elmúljon. és lemondani. ha úgy adódik beletörődni, elveszíteni. és azt hiszem, nem az a fontos, hogy ki volt számomra, meddig és milyen volt.
csak fejlődni. fejlődni tovább, lépni tovább, lépni - le.
megírni a személyes pacifista aranybullánkat, kifejteni kissé liberális, de mindenképp feminista, egzisztencialista eszményeinket. kissé egoistának tűnni. talán.
befolyásolhatatlan folyamatok. lelki önmegmaradás. csoda. egyszerűen fogalmad sincs, hogy mekkora csoda vagy, hogy milyen csodálatos a lényed, hogy itt lehetsz és bármit csinálsz - önmagad vagy. és bármit csinálsz, bárhogy viselkedsz te az vagy, aki és senki más nem olyan, mint te egyszeri, megismételhetetlen. és magasról csókoltatni kell azt, akinek ez nem tetszik mert maga vagy a pillanat - egy korszak, egy idő intervallum. ez mind te vagy, és kellenek át kell érezned mindezt ha negatívnak, rossznak érzed akkor is, mert ez is a lényed fejlődésének egy szakasza. és sokmindent egyszerűen lehetetlen elmondani, mindent át kell élni intuíciók és impressziók, bárki bármit mondhat, amíg nem a saját bőrödön érzed, addig nem hiszed és nem is érted. reménykedni a karmában, Brahmában félve, de talán közel kell engedni hátha felkiáltással. várni, túl élni és megmagyarázhatatlan okokból az univerzum egyensúlyt teremt csak elszenvedsz mindent, hol jobb jön, hol rosszabb. és itt van és köszönöm pedig nem történt semmi, az anyag, a körülmény nem változott, a spirituális lényem, az elfogadható, a szerethető érzelmek a pál fordulás amiért okolhatunk bárkit - felesleges. csak van, és élezd amíg tart. ne kérdezz, ne agyalj csak legyél, úgy ahogy vagy.
Sir, a maga egzisztenciája túlnyomóan egészséges, mi több kiváló, bár néhol feltűnni látszik -már meg ne haragudjon, Sir- az egoizmus fellegvára, s individualizmusa a maga; önmagamutogatása. álszerénysége olybá tűnik, csak komisz hazugság, pimasz megjátszás. mármint persze, persze az erős-bátor-helyes triumvirátust a nők többsége még mindig preferálja, mégis, említést kell tennem -ha már így morfondírozunk ön önmagáról- elbűvölő hátizmairól. tudja, Sir az idő távlatában majd elfoszlik képe lelki szemeim elől de most még itt van, és bocsánat, de megfulladok tökéletességében. olybá tűnik, hogy miután eltűnt, bálvánnyá formáltam alakját, majd azt imádva mindennap belé rúgok egyet csipkés topánkámmal, s lehugyoztatom arcképét vörös bivalymacskámmal, ha megengedi, Sir. illetve ha nem, akkor is. tudván tudva, miképp csábított el engem, majd habarította magába családomat és barátaimat gerinctelenségét nem dughatjuk véka alá. hozzáteszem, önállósága, munkája és szerény személye, a fentebb említett hátizmai, érintése és szűnni nemakaró szemkontaktusa mellyel csakcsak, de feldúlta az én szerény személyemet s nem kívánatos továbbá el nem viselendő érzést hagyott maga után. mindezt szem előtt tartva megkérem, távozzon és az ajtót csukja be maga után. kösz.
szörnyű. szörnyű volt. átvertnek éreztem magam. nekem azt mondták olyan lesz, mintha csak aludna. nyugodtan. megszakad a szívem, ha rá gondolok a drága arcára, olyan nagyon hideg volt és mozdulatlan, teljesen abszurdul mozdulatlan és amúgy is az egész helyzet olyan abszurd volt legutóbb még beszéltünk, és megpusziltam és azt mondta haza akar jönni, hogy nem szeret ott lenni és ideges és bosszankodik. megkérdeztem, miért vagy ideges? és azt motyogta, majd otthon elmeséli, csak vigyük haza. és én hazajöttem pénteken és apa azt mondta, hogy alszik és nem tudja felkelteni és nem evett vagy ivott hogy próbáljam itatni de nem kelt fel csak szuszogott és hallgattam ahogy szuszog mert nagyon féltem, néha sóhajtott és figyeltem, felkel vagy abba hagyja mondtam is neki, hogy holnap feljön mindenki az egész család és anya is nemsokára itthon van csak igyon egy kicsit és hiába nyomtam a szájába a szívószálat nem kelt fel többet csak szuszogott és már nem bírt semmit mondani, hogy miért ideges vagy hogy fáj-e valamije. és este elmentem inni, bárhova csak ne itthon, megijedtem és nem gondoltam semmire se. és másnap itt volt mindenki, még mindig aludt de beszéltünk hozzá és ő csak szuszogott azt mondták még hall minket, érzékel mindent maga körül csak már nincs ereje, hogy magához térjen aztán este hárman voltunk anyával, ő az ágya fölött ült és mondtam neki, hogy ne sírjon ne sírjon, mert mama megérzi és megijed hogy miért zokogsz annyira. aztán tv-t néztünk a nappaliban és fáztunk, nagyon fáztunk a takaró alatt, apa 11kor hazajött és rögtön bement hozzá, és hívott, hogy nézzem meg én is és bementem és csönd volt, dobhártyaszaggató csönd, néztem és vártam, hogy történjen valami lassult az idő? egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét miért nem történik semmi? és fölé akartam hajolni, hogy ütemesen nyomogassam a mellkasát, ahogy a filmekben szokták vagy csinálni valamit, bármit apa fogta a szívét, hallottam a sajátomat a fülemben, és annyit bírtam kinyögni : szerintem nem lélegzik. és még két-három óráig ültünk a szobájába felkeltettük anyát, lidérces álom volt az egész anya csak annyit kérdezett: megyünk, bepelenkázzuk, most? és én megnémultam, egy árva hörgés annyi se jött ki a számon, és látni apát, ahogy azt kell mondania. nem, most nem pelenkázunk, de gyere nézd meg anyukádat. és mindhárman sírdogáltunk, vártuk az orvost, aztán vártuk, hogy elvigyék és nyitva volt a szája és nem mozgott semmije annyira félelmetes volt és annyira gyereknek éreztem magam kicsinek és sebezhetőnek, és a túlvilágról beszélgettünk és még ott volt, nem tudom elmondani egyszerűen azt éreztem, hogy még ott van. csak a teste cserben hagyta, nem működött tovább. aztán két hapsi felöltöztette és egy ruhás zsákot húztak rá és össze cipzározták a fején, a pici aranyos arcán és megszakad a szívem annyira szörnyű. és annyira szeretett, soha nem értettem miért és hogyan de azt hiszem, ezt hívják önzetlen szeretetnek. és mindig annyira hitt bennem, azt mondta én vagyok a legokosabb és anyának mindig mondta, hogy ne bántson engem talán csak barbi miatt szeretett ennyire, mert rá emlékeztettem talán tényleg önmagamat, vagy talán a puszta létemet szerette. mégis jogtalan érzem, hogy sírjak vagy szomorú legyek emiatt. vagy egyáltalán bármi miatt, mert ezekhez képest most minden panaszkodás szánalmas fröcsögés az eddig problémámnak hitt cseszett dolgok valahogy most minden eltörpült és eltűnt. de motivál is motivál, hogy elvesztettem az első igazi szerelmet, hogy elvesztettem a nagymamámat és míg előbbi egyáltalán nem, utóbbi annál inkább hitt bennem hogy tudok valamit, érek valamit és kincs vagyok és meg akarom mutatni, hogy nem vagyok teljesen értéktelen és már nincs semmi a visszahúzzon, vannak tervek, körvonalasak és homályosak, de végre először vannak és nem hagyom, hogy beteg legyek, hogy fénylényeket lássak és ne sírjak, kurvára ne sírjak a saját anyám temetésén és mostmár szánalmasnak látom, és nem félek, hogy olyan leszek,mint tündi mert nem hagyom. és nem hagyom, hogy magamba fordulva kínozzon a depresszió, az önutálat nem hagyom, hogy munkanélküli legyek, hogy elvesszek.
valahol a tudattalan pszichémben örültem volna, ha megbukok. sőt, teljesen biztos voltam, hogy még van két évem. és most gyermeki lelkesedéssel szartam be az érettségi miatt. nemsokára eljön az a bizonyos következmény a tetteim után. és viselnem kell ezeket. mert én csináltam. lásd, az agy sejtjeim sós könnyekben és olcsó borban úszkálnak. hiszti helyett tanulni, tanulás helyett hisztizni. nyár. szóval három hónapig föld körüli pályán keringtem. el voltam szállva, felhőkön fetrengett a habtestem. és most erőt kell vennem magamon, hogy egy helyben üljek 7óráig, tanuljak, ne igyak minden nap. szeretnék jól teljesíteni. ha nem is lesz négyes átlagom, legalább a lógást vissza akarom venni nullára. be akarom hozni a nyári nemolvasást. terveim szerint tizenötöt kellett volna magamévá tennem. és akkor itt van a babysitterkedés is. arra is időt kell szánnom, nem tudok majd délutánonként a városban maradni. ez mind szép és jó, de mennyit fogok tudni teljesíteni? nem tudom. nem baj, ez a nyár jó volt tapasztalatnak. féltem, hogy sokkal jobban a padlón leszek, de úgy unblock jó a közérzetem. sokszor megszólal az a bizonyos belső hang, néha bátorít, néha lelomboz. talán félrekúrt és ezért nem is érdemel meg engem, vagy megbeszélhettünk volna mindent, ha jobban kezelem a helyzetet? nem tudom és nem is érdekel csak pörög az agyamban, főleg ha csend van körülöttem. meg persze mindenről eszembe jut, egy piros suzuki, egy szófordulat, egy nevetés. akármi. valahogy nem érzem magam magányosnak. szerencsére. szóval tapasztalat. egyre inkább azt látom, hogy mindenkinek a saját puszta kezével, eszével kell megharcolnia a világgal, túlélni, előre jutni. mindig is vártam valamire, vagy valakire, aki hátulról meglök, lendületet ad. hogy azt mondja egyenesen menj, és mikor már biztonságosan, önmagamtól is magabiztosan gurulok egyenesen, akkor kezdek majd el kedvemre kacsázni, kacskaringózni, jobbra vagy balra kanyarodni. pedig ez kurvára nem így van. ők csak a talajt adják, nekem kell elindulnom. nem lesz meglökés. talán ellökés, ha nem becsülöm azt a talajt, amit kapok. csak én dönthetek. és erre most kell rájönnöm. persze, hogy nincs időhöz, korhoz, korszakhoz kötve de talán ha nem csinálnak meg helyettem mindent, ha hagynak önállósodni egy kicsit csak egy egészen kicsit, akkor több felelősség érzet szorult volna belém. summa summarum most még boldog, motivált, kiegyensúlyozott és szexi vagyok. hál'istennek.
hat kibaszott könyv. egész nyáron. gratulálok, te seggfej. örülök, hogy nincs gépem. hogy lefekvés előtt inkább verset elemzek, értelmezek, felfogok. legalábbis próbálkozom. tényleg. maradi vagyok. lehet. de a mobilnet, az almacsutkás telefon csak arra lenne jó, hogy kiöljön belőlem minden nemű fantáziát, kreativitást. agyatlanul nyomkodni a téglalap alakú börtönt. örülök, hogy nincs gép a szobámban. gyerekes vagyok. lehet. de lehet-e normálisan felnőni ebben a világban? pénzt és hatalmat hajkurászni, hazudni hazudni hazudni hazudni hazudni. túl korán. túl korán veszítettem el az ártatlanságomat, ugrottam fejest az életbe. a kamaszodás tönkre tette a fiatal éveimet, csak esztelenül rohantam a hormonjain, butaságaim után. és most fetrenghetek a mocskomban. ez az egész önsajnáltatós blog is. nem tudom mire volt jó, mire jó. mintha ki lehetne írni az összes érzelmet, ami nyom. mintha el lehetne mondani bárkinek is. el lehet. csak nem használ. pénz. pénz, pina. pénz, pina, alkohol. pénz, pina, alkohol, önzés. pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás. pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás, hazugság. pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás, hazugság, tökéletesség. pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás, hazugság. pénz, pina, alkohol, önzés, irányítás. pénz, pina, alkohol, önzés. pénz, pina, alkohol. pénz, pina. pénz. és erről szól ez az egész. sutba vágni mindent, fölépíteni egy normálisnak címkézett életet, hogy aztán kifogásokat keresve, problémákat generálva halni el, boldogtalanul. példa van, ellen példa nincs. mindenki gyenge körülöttem, úgy látom, hogy mindenki szenved. ebben nőttem fel, tehetnék ellene, de kiből merítsek bátorságot? motivációt? ugyan. már előre elrendelte az univerzum. már negyedikben sírtam, csak úgy hogy amikor megkérdezték mi bajom alibiket keresgélve tátogtam magam elé, találtam ki faszságokat, hogy ne nézzenek hisztis ribancnak. mint azon az ominózus estén. amikor zokogva görnyedtem össze kiskifli pózban, és ő csak csitítgatott, azt hazudta fontos vagyok neki, pont ezekkel az undorító szavakkal. azt mondta szeretné, ha jól érezném magam. azt válaszoltam, hogy én is, de nagyon nehéz boldognak lenni. elfogadni az örömöt, engedni hogy átjárjon. azt mondta segít. és akkor elhittem neki, azt hittem úgy beszélgetünk majd mint két barát, hogy huzamosabb ideig lesz kire gondolnom. lesz kibe szerelmesnek lennem. én fasz.
én tényleg elhittem. komolyan. azt hittem majd együtt táncolunk szalagavatón, megismeri az összes rokonomat és támogat majd, ha bajban vagyok. azt hittem, bejön velem a kórházba. nem is teljesen be, csak megvár a kórház előtt és nem kell egyedül lennem. én tényleg azt hittem, hogy többé nem kell egyedül lennem. hogy ez komolyabb, mint a többi és ezért mertem kiadni magam. én tényleg elhittem. mert ő máshogy bánt velem, és azt hittem ő más. tényleg más. nehéz róla beszélni, inkább nem is akarok, itthon lenni, őrlődni, feszengeni. nem tudom. csak elhittem. tényleg. és nem kellett volna, azt kellett volna csinálnom, mint eddig mert fele ennyire se fájna. és jól tettem eddig, hogy közömbös voltam, megvédtem magam. most pici vagyok, apró. nagyon apró. túlbecsültem magamat. hogy lehet szeretni, szerelmesnek lenni, jól lenni, örülni. nekem. egyik percben úgy érzem ettől erősebb vagyok, máskor meg tudom, képtelenség velem komoly kapcsolatot kezdeni. csak mostmár tudom, milyen ha boldog vagyok, ha igazán boldog vagyok és ettől minden még rosszabb, még apróbbnak érzem magam. piás vagyok és úgy érzem elcsesztem, az egészet csak elcsesztem. nem bírom kiírni magamból, képtelen vagyok rá. csak fáj. nagyon. és nem tudom mit csináljak, fogalmam sincs. félek magamtól, félek mindenkitől nem bírok fogalmazni, kommunikálni. vele boldog voltam. úgy igazán.