a szerelem az éjszakán
keresztül rohanó fény
a szerelem az a sörös doboz
amire rálépsz a vécé felé
a szerelem elveszett kulcs
amikor részegen állsz az ajtó előtt
a szerelem az
ami tíz évben egyszer történik meg
a szerelem
elgázolt macska
a szerelem az az öreg
rikkancs a sarkon
aki már feladta
a szerelem az
ami eltűnt a rombolók korával
a szerelem telefoncsörgés
ugyanaz a hang vagy egy másik
de soha nem az igazi hangja
a szerelem árulás
a szerelem égő hajléktalan
a sikátorban
a szerelem acél
a szerelem csótány
a szerelem postaláda
a szerelem eső
egy vén hotel tetején
a Los Angelesben
a szerelem a koporsóban fekvő apád
(aki gyűlölt téged)
a szerelem egy törött lábbal
álló
ló
miközben 45 000 ember
nézi
a szerelem az amikor főlünk
mint a rák
a szerelem az minden
amit mondunk róla, hogy nem az
a szerelem az bolha
amit nem találsz
a szerelem szúnyog
a szerelem 50 gránátos
a szerelem üres
bili
a szerelem lázadás San Quentinban
a szerelem őrültekháza
a szerelem a legyek utcáján
álló szamár
a szerelem egy üres bárszék
a szerelem Hindenburg filmje
semmivé zsugorodva
egy még mindig sikító pillanat
a szerelem Dosztojevszkij
a roulette asztalnál
a szerelem az ami
mászik a földön
a szerelem a nőd amint
egy idegenhez simulva táncol
a szerelem egy kenyeret lopó
öregasszony
és a szerelem az a szó
amit túl sokat
és túl hamar
használnak
2014. július 9., szerda
2014. július 7., hétfő
most ez mi volt már megint ?!
miért érzem magam egy húscafatnak ?
pedig nem is bánik úgy velem.
csak én érzem ezt.
miért?
eddig eufória volt,
mi történt hirtelen?
hiányzik akkor is, ha itt van.
és szerintem még senki nem bánt így velem.
ilyen jól.
miért érzem mégis ilyen cseszettül magam?
hát én már semmit nem értek.
csak a pia miatt?
vagy a csipkebogyók?
nem tudom.
miért érzem magam egy húscafatnak ?
pedig nem is bánik úgy velem.
csak én érzem ezt.
miért?
eddig eufória volt,
mi történt hirtelen?
hiányzik akkor is, ha itt van.
és szerintem még senki nem bánt így velem.
ilyen jól.
miért érzem mégis ilyen cseszettül magam?
hát én már semmit nem értek.
csak a pia miatt?
vagy a csipkebogyók?
nem tudom.
2014. június 23., hétfő
boldog és kielégült
"eddigi pályafutásod során, ő a legjobb fogás"
unatkozó, hisztis tinipicsának érzem magam.
néha.
igen, ez volt az első.
józanul.
és furcsa.
jó értelemben furcsa.
nem tudtam, hogy ilyen is lehet.
hogy milyen amikor tényleg figyelnek rám.
és nem csak test vagyok.
és végre nem én irányítok.
azt hittem eddig, hogy szeretek.
de rá kellett jönnöm, hogy nem.
nem akarok főnök lenni.
nem tudok szobanövényt szeretni.
szóval ez volt a probléma?
nemtudom.
lehet.
és hál'istennek nem vagy szeretet szolgálat.
ezért nem is kell beszélnünk a problémáimról,
mert nem faggatsz.
és én elfelejtem a gondjaimat.
nem vagy pszichiáter, nem kell lelkiznünk.
csak ha magamtól akarok.
kevesebbet szorongok.
a gondolaton, hogy úgy bezsákozták,
eldugták a cuccait, mintha meghalt volna.
élve eltemettük és nem beszélünk róla.
'miért nem akarsz többet inni?'
'mert bevettem.'
szerintem ez a párbeszéd még soha nem zajlott le.
mostanáig.
két-három naponta egy.
már csak megszokásból.
de egyre kevesebb.
és nem dobnak ki reggel, másnaposan
és felejtenek el örökre, a pótlékok.
fetrengünk délelőtt,
te alszol, én olvasok.
és furcsa az egész.
talán normális?
és nem kell megbeszélnünk a kizárólagosságot,
mert evidens. nyilvánvaló.
akaratán kívül is visszafog.
fogalmam sincs mivel éri el,
eddig senkinek sem sikerült.
gratuláció, örömujjongás, ováció.
együtt remegünk egészséges hedonizmusunk ünneplése után.
unatkozó, hisztis tinipicsának érzem magam.
néha.
igen, ez volt az első.
józanul.
és furcsa.
jó értelemben furcsa.
nem tudtam, hogy ilyen is lehet.
hogy milyen amikor tényleg figyelnek rám.
és nem csak test vagyok.
és végre nem én irányítok.
azt hittem eddig, hogy szeretek.
de rá kellett jönnöm, hogy nem.
nem akarok főnök lenni.
nem tudok szobanövényt szeretni.
szóval ez volt a probléma?
nemtudom.
lehet.
és hál'istennek nem vagy szeretet szolgálat.
ezért nem is kell beszélnünk a problémáimról,
mert nem faggatsz.
és én elfelejtem a gondjaimat.
nem vagy pszichiáter, nem kell lelkiznünk.
csak ha magamtól akarok.
kevesebbet szorongok.
a gondolaton, hogy úgy bezsákozták,
eldugták a cuccait, mintha meghalt volna.
élve eltemettük és nem beszélünk róla.
'miért nem akarsz többet inni?'
'mert bevettem.'
szerintem ez a párbeszéd még soha nem zajlott le.
mostanáig.
két-három naponta egy.
már csak megszokásból.
de egyre kevesebb.
és nem dobnak ki reggel, másnaposan
és felejtenek el örökre, a pótlékok.
fetrengünk délelőtt,
te alszol, én olvasok.
és furcsa az egész.
talán normális?
és nem kell megbeszélnünk a kizárólagosságot,
mert evidens. nyilvánvaló.
akaratán kívül is visszafog.
fogalmam sincs mivel éri el,
eddig senkinek sem sikerült.
gratuláció, örömujjongás, ováció.
együtt remegünk egészséges hedonizmusunk ünneplése után.
2014. június 18., szerda
annyira mar meg amennyire akarom.
én le akarok szokni
a ivásról is
meg mindenről
most van miért
de ez nem megy egyik hétről a másikra
csak fokozatosan egyre kevesebbet
mindenből
egyre gyengébbet
és nem olyan nehéz
csak idő kell.
végre magamtól akarom abba hagyni
és nem külső kényszer miatt
mert úgy soha nem sikerült.
olyan régóta nyomom el magamat,
a félelmeimet,
az érzéseimet és a magányomat,
nem tudok hirtelen nem függeni semmitől.
de sokkal kevesebb, mint eddig
és ez tökjó,
aztán történik egy ilyen
és akkor mindenkikapjabe
beszélgetés helyett
beköpéssel segíteni?!
most megint én érzem magam szarul,
hogy fájdalmat okozok anyuéknak
hogy a barátaimban sem tudok megbízni
most tényleg
minden sokkal jobb,
hogy anyu végigkiabálja az egész családon
siránkozik orrba-szájba
"a gyerek már mint hülye, én csesztem el"
de nekem nem mondana egy mukkot se
óriási segítség, köszi!
de én voltam szerencsétlen, hogy elmondtam bárkinek is.
magamtól fogom abbahagyni,
mert képes vagyok rá
csak idő kell.
félteni, szeretni pedig azok szoktak
akikkel van kommunikációm.
nem így működik,
hogy hónapokig nemis beszélgetünk
aztán hopp, előterem egy legjobb barát
és még a maradék bizalmamat is lerombolja.
ha elsírhattam volna a problémáimat,
na akkor segített volna.
de nem így és nem most.
lényegtelen, most boldog vagyok vele
és ez az apró affér nem fogja elvenni a kedvemet
semmitől.
és bízok magamban.
ha már más nem, legalább én.
a ivásról is
meg mindenről
most van miért
de ez nem megy egyik hétről a másikra
csak fokozatosan egyre kevesebbet
mindenből
egyre gyengébbet
és nem olyan nehéz
csak idő kell.
végre magamtól akarom abba hagyni
és nem külső kényszer miatt
mert úgy soha nem sikerült.
olyan régóta nyomom el magamat,
a félelmeimet,
az érzéseimet és a magányomat,
nem tudok hirtelen nem függeni semmitől.
de sokkal kevesebb, mint eddig
és ez tökjó,
aztán történik egy ilyen
és akkor mindenkikapjabe
beszélgetés helyett
beköpéssel segíteni?!
most megint én érzem magam szarul,
hogy fájdalmat okozok anyuéknak
hogy a barátaimban sem tudok megbízni
most tényleg
minden sokkal jobb,
hogy anyu végigkiabálja az egész családon
siránkozik orrba-szájba
"a gyerek már mint hülye, én csesztem el"
de nekem nem mondana egy mukkot se
óriási segítség, köszi!
de én voltam szerencsétlen, hogy elmondtam bárkinek is.
magamtól fogom abbahagyni,
mert képes vagyok rá
csak idő kell.
félteni, szeretni pedig azok szoktak
akikkel van kommunikációm.
nem így működik,
hogy hónapokig nemis beszélgetünk
aztán hopp, előterem egy legjobb barát
és még a maradék bizalmamat is lerombolja.
ha elsírhattam volna a problémáimat,
na akkor segített volna.
de nem így és nem most.
lényegtelen, most boldog vagyok vele
és ez az apró affér nem fogja elvenni a kedvemet
semmitől.
és bízok magamban.
ha már más nem, legalább én.
2014. május 28., szerda
Senki se menekül
létezik-e eufórikus állapot?
vagy csak illúzió?
szeretem, hogy részegen legalább ki tudnak jönni az érzelmeim.
mardos belül, megöl és megerőszakol
de alkoholmámorban előjön és utána kicsit kielégülök.
és megnyugszom.
azt hiszem problémáim vannak.
mindenkinek vannak.
de be kell ismernem és csinálnom kell valamit.
hogy előrébb jussak és fejlődjek.
elnyomni csipkebogyókkal nem a legjobb problémamegoldás.
talán ha tudnék festeni jobban ki tudnám fejezni önmagamat.
néha random elsírom magam ha sziszikére gondolok.
és ez megint azért történt mert rossz a karmám
és az univerzum tudja, hova szúrjon, hol fáj a leginkább.
talán ha itthon lettem volna éjszaka és az ágyamban aludtam volna vele
akkor most nem vad korcsok gyomrában kéne összeolvadnia az örökkévalósággal.
sajnálom cicu, hogy nem vigyáztam rád jobban.
felelős vagy azért, akit megszelídítettél.
jövőhéten orosháza és találkozok a jövőmmel.
és megint csak tátott szájjal fogok nézni, ez vár rám is?
a véremben van, a kérdés csak hogy mikor
és milyen formában fog rajtam elhatalmasodni.
kilátástalan minden.
vagy csak illúzió?
szeretem, hogy részegen legalább ki tudnak jönni az érzelmeim.
mardos belül, megöl és megerőszakol
de alkoholmámorban előjön és utána kicsit kielégülök.
és megnyugszom.
azt hiszem problémáim vannak.
mindenkinek vannak.
de be kell ismernem és csinálnom kell valamit.
hogy előrébb jussak és fejlődjek.
elnyomni csipkebogyókkal nem a legjobb problémamegoldás.
talán ha tudnék festeni jobban ki tudnám fejezni önmagamat.
néha random elsírom magam ha sziszikére gondolok.
és ez megint azért történt mert rossz a karmám
és az univerzum tudja, hova szúrjon, hol fáj a leginkább.
talán ha itthon lettem volna éjszaka és az ágyamban aludtam volna vele
akkor most nem vad korcsok gyomrában kéne összeolvadnia az örökkévalósággal.
sajnálom cicu, hogy nem vigyáztam rád jobban.
felelős vagy azért, akit megszelídítettél.
jövőhéten orosháza és találkozok a jövőmmel.
és megint csak tátott szájjal fogok nézni, ez vár rám is?
a véremben van, a kérdés csak hogy mikor
és milyen formában fog rajtam elhatalmasodni.
kilátástalan minden.
2014. május 16., péntek
túl sok az impulzus, baszki
hiányoznak az igazi, heves, őszinte érzéseim.
nem ez a maszkkal megjátszott valami,
ami már kezd rám olvadni.
fogalmam sincs már, hogy mit gondolok.
minden olyan tompa, elfelejthető.
vannak-e még önálló gondolataim?
vagy ez a sok maszlag, aminek egy nagyon apró részét,
ha ki tudom fejezni ezekkel a szarokkal
talán ezek se az enyémek,
csak lopott impulzusok?
létezik-e egyáltalán ilyen?
honnan a picsából tudhatnám?!
a társadalom átformál,
kicsikarja azt a maroknyi
érdekességet, kreativitást, furcsaságot
egyéniséget ami bennem volt és megöli.
egyforma robotokká alakít mindenkit.
nem engedi, hogy szabad legyek.
ki kéne vonulnom rousseauval a természetbe
hogy aztán egymást megerőszakolva
újra önmagunk legyünk?
már nem akarok kitörni.
lázadni.
nem akarom, hogy bántsanak
és én se akarok bántani másokat.
legfőképpen magamat nem.
ennyi idő kellett ehhez?
hogy elérkezzek arra a pontra,
amikor megbékélek önmagammal.
elfogadom a testemet,
nem látom már kövérnek
és nem akarom vagdosni, égetni, karmolni magam.
furcsa.
csak lépésről lépesre kell előrehaladni
lassan, ráérünk.
most itt tartok de ki tudja?
talán 10 múlva már családot is akarok.
elérkeztem, erre az eddig távolinak tűnő pontra,
és most nem tudom, hogyan kezeljem.
szabályokat kell felállítanom magamnak.
határokat szabni.
és betartani.
a 'semmit sem muszáj' mottómat pedig megpróbálom elfelejteni.
nemnem.
inkább el kell, hogy felejtsem.
meg a hedonizmust.
FŐLEG a hedonizmust.
4 randi.
minimum.
és ez azt jelenti, hogy kettesben vagyunk,
nem isszuk magunkat a sárgaföldig.
sétálunk, moziba megyünk, együtt kajálunk
meg ilyesmik.
4szer.
tudom, sokkal jobban fog fájni, ha ezután hagy ott.
mielőtt megkedvelem.
de ki kell jönnöm valahogy az üvegburából.
most már kellenek szabályok,
mert ez így nem mehet.
mitől ébrenék fel igazán?
mitől tudnék igazi határokat szabni magamnak?
nehogymár egy tragédia kelljen hozzá,
hogy normálissá deformáld magad, baszki.
akkor már inkább velem történjen,
minthogy valaki a családból, vagy a barátaim közül.
nem volt elég tragédia tündi?
úgylátszik nem.
így csak még jobban elkezdtem félni.
és még inkább önpusztítással próbálom visszaállítani az egyensúlyt.
mit tegyek?
nem ez a maszkkal megjátszott valami,
ami már kezd rám olvadni.
fogalmam sincs már, hogy mit gondolok.
minden olyan tompa, elfelejthető.
vannak-e még önálló gondolataim?
vagy ez a sok maszlag, aminek egy nagyon apró részét,
ha ki tudom fejezni ezekkel a szarokkal
talán ezek se az enyémek,
csak lopott impulzusok?
létezik-e egyáltalán ilyen?
honnan a picsából tudhatnám?!
a társadalom átformál,
kicsikarja azt a maroknyi
érdekességet, kreativitást, furcsaságot
egyéniséget ami bennem volt és megöli.
egyforma robotokká alakít mindenkit.
nem engedi, hogy szabad legyek.
ki kéne vonulnom rousseauval a természetbe
hogy aztán egymást megerőszakolva
újra önmagunk legyünk?
már nem akarok kitörni.
lázadni.
nem akarom, hogy bántsanak
és én se akarok bántani másokat.
legfőképpen magamat nem.
ennyi idő kellett ehhez?
hogy elérkezzek arra a pontra,
amikor megbékélek önmagammal.
elfogadom a testemet,
nem látom már kövérnek
és nem akarom vagdosni, égetni, karmolni magam.
furcsa.
csak lépésről lépesre kell előrehaladni
lassan, ráérünk.
most itt tartok de ki tudja?
talán 10 múlva már családot is akarok.
elérkeztem, erre az eddig távolinak tűnő pontra,
és most nem tudom, hogyan kezeljem.
szabályokat kell felállítanom magamnak.
határokat szabni.
és betartani.
a 'semmit sem muszáj' mottómat pedig megpróbálom elfelejteni.
nemnem.
inkább el kell, hogy felejtsem.
meg a hedonizmust.
FŐLEG a hedonizmust.
4 randi.
minimum.
és ez azt jelenti, hogy kettesben vagyunk,
nem isszuk magunkat a sárgaföldig.
sétálunk, moziba megyünk, együtt kajálunk
meg ilyesmik.
4szer.
tudom, sokkal jobban fog fájni, ha ezután hagy ott.
mielőtt megkedvelem.
de ki kell jönnöm valahogy az üvegburából.
most már kellenek szabályok,
mert ez így nem mehet.
mitől ébrenék fel igazán?
mitől tudnék igazi határokat szabni magamnak?
nehogymár egy tragédia kelljen hozzá,
hogy normálissá deformáld magad, baszki.
akkor már inkább velem történjen,
minthogy valaki a családból, vagy a barátaim közül.
nem volt elég tragédia tündi?
úgylátszik nem.
így csak még jobban elkezdtem félni.
és még inkább önpusztítással próbálom visszaállítani az egyensúlyt.
mit tegyek?
2014. május 14., szerda
és ráfogunk mindent: ez művészet baszki
egyáltalán nem így terveztem.
nem is terveztem semmit,
csak gondoltam hagyom alakulni a dolgokat
aztán csak lesz valami.
nem tudtam, hogy ennyire fájni fog.
igazából már elfogadtam.
hogy nem érdemlek kapcsolatot,
talán túl nagyok az elvárások
leginkább saját magamat keresem
egy alteregót, egy klónrobotot.
de ha úszom, elengedem magam
abból soha semmi jó nem sül ki.
nem bírok várni, mint ted.
nincs igazi. nincs.
nem hiszem, hogy valaki képes lenne
elfogadni engem úgy ahogy vagyok
sőt még szeretni is.
csak már olyan kicseszettül rég vagyok egyedül
hogy belekényelmesedtem
nem is küzdök, elástam magam.
és EZ a probléma.
nem becsülöm magam annyira,
hogy valaki képes legyen mellettem lenni.
köszöntelek mr.13as.
csoportunk 2009 óta működik
kifejezetten seggfejekkel foglalkozunk.
már nem érdekel senkit, hogy
hány éves vagy
bírsz-e, jó fej vagy-e.
csak csinálj úgy, mintha fontos lennék.
egyszerűen nem tudok mit csinálni
ezzel a promiszkuitással.
nem tudok megszabadulni tőle.
mindig elhiszem, hogy így vagyok valaki.
már azt sem tudom milyen randizni.
a kereséstől való teljes elidegenedés,
a kétségbeesés.
nem az a baj, hogy egyedül halok meg.
hanem hogy nem volt senki
aki elhitette velem, hogy fontos vagyok.
aki úgy nézett rám, hogy meghaljak.
hogy elsorvadjak a szemeiben.
és icipicinek érzem magam.
összetöpörödöttnek.
a szociális háló, az emberek ítélkezése
a magány és az elhagyatottság.
a félelmeim és a szorongásaim kivetülése.
és nincs szükségem segítségre,
mert nincs segítség.
kilátástalannak látok mindent
a munkát, a házasságot.
az életnek nevezett hülyéskedést.
a társadalom kihány magából.
és nem tudok aludni,
nem tudok sehova menni
úgy, hogy ne írjak ódákat önmagamhoz,
sajnáltassam magam.
már olvasni sem bírok.
áprilisban egy könyvet olvastam el.
pedig ez mindig megnyugtat,
valaki más gondolatait olvasni,
más helyébe képzelni magam.
de már annyira hangosak
a saját szorongásaim,
hogy nem hallok mást tőlük.
talán az a pár óra, amikoris
annyira kicsinálom magam,
hogy se magamról nem tudok
se másról.
olyankor nem hallok semmit.
mintha ébren aludnék.
és csönd van.
és olyankor nem álmodok.
már aludni sem bírok normálisan,
mert álmomban is ugyanaz megy.
sokszor mentegetőzöm álmomban.
visszatérő.
mindig sötét, szürke helyen vagyok
egy vagy több embernek magyarázok
soha nem látom a testüket, arcukat
de tudom, hogy ott vannak
és sírásig próbálom magam megértetni velük
hiába mondom, csak gúnyosan bólogatnak
az arctalan fejükkel
és tudom, hogy nem hisznek nekem.
fogalmam sincs, mit próbálok elmondani nekik.
csak mentegetőzöm és soha nem értenek meg.
volt, hogy valamit rám fogtak
amit nem én csináltam
és próbáltam elmondani nekik, hogy nem én voltam.
régebben egy kapuról álmodtam.
pár éve, az is olyan visszatérő volt, mint ez.
egy csoport emberrel megyek, egy kapu van előttünk
és mindenki átmehet rajta
de én túlságosan elmaradok mögöttük
és már nem engednek át,
ezért kell könyörögnöm.
a kapu hatalmas, alig látom a tetejét.
mindig a bal oldalán állok, a lábánál
és onnan nézek fel.
beszélek valakivel, mindig ugyanazzal
a testetlen, arctalan valamivel
csak a körvonalait látom
a kapu mellett, jóval fölöttem és előttem lebeg.
és könyörgök neki, hogy átmehessek,
a többiek után.
félek, hogy jobban lemaradok, mint eddig
és soha nem fogom utol érni,
ha nem enged át minél előbb
de felriadok mielőtt megtudnám,
hogy átértem-e.
éjjel 3kor is akár, átfordulok a másik oldalamra
és visszaalszom.
de már nagyon régen volt ilyen
hálistennek
mert reggel mindig nagyon rosszul keltem.
nem is terveztem semmit,
csak gondoltam hagyom alakulni a dolgokat
aztán csak lesz valami.
nem tudtam, hogy ennyire fájni fog.
igazából már elfogadtam.
hogy nem érdemlek kapcsolatot,
talán túl nagyok az elvárások
leginkább saját magamat keresem
egy alteregót, egy klónrobotot.
de ha úszom, elengedem magam
abból soha semmi jó nem sül ki.
nem bírok várni, mint ted.
nincs igazi. nincs.
nem hiszem, hogy valaki képes lenne
elfogadni engem úgy ahogy vagyok
sőt még szeretni is.
csak már olyan kicseszettül rég vagyok egyedül
hogy belekényelmesedtem
nem is küzdök, elástam magam.
és EZ a probléma.
nem becsülöm magam annyira,
hogy valaki képes legyen mellettem lenni.
köszöntelek mr.13as.
csoportunk 2009 óta működik
kifejezetten seggfejekkel foglalkozunk.
már nem érdekel senkit, hogy
hány éves vagy
bírsz-e, jó fej vagy-e.
csak csinálj úgy, mintha fontos lennék.
egyszerűen nem tudok mit csinálni
ezzel a promiszkuitással.
nem tudok megszabadulni tőle.
mindig elhiszem, hogy így vagyok valaki.
már azt sem tudom milyen randizni.
a kereséstől való teljes elidegenedés,
a kétségbeesés.
nem az a baj, hogy egyedül halok meg.
hanem hogy nem volt senki
aki elhitette velem, hogy fontos vagyok.
aki úgy nézett rám, hogy meghaljak.
hogy elsorvadjak a szemeiben.
és icipicinek érzem magam.
összetöpörödöttnek.
a szociális háló, az emberek ítélkezése
a magány és az elhagyatottság.
a félelmeim és a szorongásaim kivetülése.
és nincs szükségem segítségre,
mert nincs segítség.
kilátástalannak látok mindent
a munkát, a házasságot.
az életnek nevezett hülyéskedést.
a társadalom kihány magából.
és nem tudok aludni,
nem tudok sehova menni
úgy, hogy ne írjak ódákat önmagamhoz,
sajnáltassam magam.
már olvasni sem bírok.
áprilisban egy könyvet olvastam el.
pedig ez mindig megnyugtat,
valaki más gondolatait olvasni,
más helyébe képzelni magam.
de már annyira hangosak
a saját szorongásaim,
hogy nem hallok mást tőlük.
talán az a pár óra, amikoris
annyira kicsinálom magam,
hogy se magamról nem tudok
se másról.
olyankor nem hallok semmit.
mintha ébren aludnék.
és csönd van.
és olyankor nem álmodok.
már aludni sem bírok normálisan,
mert álmomban is ugyanaz megy.
sokszor mentegetőzöm álmomban.
visszatérő.
mindig sötét, szürke helyen vagyok
egy vagy több embernek magyarázok
soha nem látom a testüket, arcukat
de tudom, hogy ott vannak
és sírásig próbálom magam megértetni velük
hiába mondom, csak gúnyosan bólogatnak
az arctalan fejükkel
és tudom, hogy nem hisznek nekem.
fogalmam sincs, mit próbálok elmondani nekik.
csak mentegetőzöm és soha nem értenek meg.
volt, hogy valamit rám fogtak
amit nem én csináltam
és próbáltam elmondani nekik, hogy nem én voltam.
régebben egy kapuról álmodtam.
pár éve, az is olyan visszatérő volt, mint ez.
egy csoport emberrel megyek, egy kapu van előttünk
és mindenki átmehet rajta
de én túlságosan elmaradok mögöttük
és már nem engednek át,
ezért kell könyörögnöm.
a kapu hatalmas, alig látom a tetejét.
mindig a bal oldalán állok, a lábánál
és onnan nézek fel.
beszélek valakivel, mindig ugyanazzal
a testetlen, arctalan valamivel
csak a körvonalait látom
a kapu mellett, jóval fölöttem és előttem lebeg.
és könyörgök neki, hogy átmehessek,
a többiek után.
félek, hogy jobban lemaradok, mint eddig
és soha nem fogom utol érni,
ha nem enged át minél előbb
de felriadok mielőtt megtudnám,
hogy átértem-e.
éjjel 3kor is akár, átfordulok a másik oldalamra
és visszaalszom.
de már nagyon régen volt ilyen
hálistennek
mert reggel mindig nagyon rosszul keltem.
2014. május 7., szerda
Álom minden, kimondatlanul.
Fojtott érzelmek elásatlanul.
Talán egy ígér?
A válaszunk, mert remélem
bennem marad. Vállalhatatlanul.
Mert ha belőlem vadul előrenyomul,
kitör akaratlanul
a szédület,
a valóságos őrület,
mi lesz majd énvelem?
Leállíthatatlanul, mint a perdület
s majd a lendület el nem kerülget,
szilaj elmém szabadjára kél.
Végül összeesvén,
végre már nem él e estén.
Fojtott érzelmek elásatlanul.
Talán egy ígér?
A válaszunk, mert remélem
bennem marad. Vállalhatatlanul.
Mert ha belőlem vadul előrenyomul,
kitör akaratlanul
a szédület,
a valóságos őrület,
mi lesz majd énvelem?
Leállíthatatlanul, mint a perdület
s majd a lendület el nem kerülget,
szilaj elmém szabadjára kél.
Végül összeesvén,
végre már nem él e estén.
ha holnap úgyis elfogyunk, szaladjunk amíg itt vagyunk
nem is tudom.
talán már az elején el lett cseszve minden.
ha nem kényeztettek volna el a pöcsömig
ha meglenne bennem a harci szellem
és nem lettem volna elkönyvelve már alsóban butának.
egyszerűen nincs miért felkelni reggel az ágyból
nincs miért kinyitni a hűtőt.
minden csak rituálé.
megszokás.
gépiesen csinálni egymás után a dolgokat
már gondolkodás nélkül
aztán felcetlizni 'létezésnek'
nem az a kérdés, hogy van-e értelme.
ó nem.
ez 6 éve volt kérdés.
a milyen alibikkel lehet pótolni az értelmetlenséget
is elég elcsépelt
mert súlyosan fogynak
az idővel NEM párhuzamosan.
sokkal gyorsabban.
szóval mi a kérdés?
még nem tudom.
de gondolom ez így van jól, hogy folyamatosan változik.
talán a megéri-e? a mostani.
nem is tudom.
mindenki hordja a maszkot
mások előtt, és nem enged beláttatni.
de nem ez a probléma.
a probléma az,
ha saját magad előtt sem tudod levenni.
http://lelektanitipusok.net/tipusok/nf/infp/jellemzes
talán túl sok szabadidőm van?
az utóbbi pár évben 3szor töltöttem ki és mindig gyógyító lettem.
Orwell, Huxley, Shakespeare, Audrey Hepburn, Mulder ügynök, Luke Skywalker, Phoebe?
ők lennének a lelki társaim?
nagyszerű.
talán már az elején el lett cseszve minden.
ha nem kényeztettek volna el a pöcsömig
ha meglenne bennem a harci szellem
és nem lettem volna elkönyvelve már alsóban butának.
egyszerűen nincs miért felkelni reggel az ágyból
nincs miért kinyitni a hűtőt.
minden csak rituálé.
megszokás.
gépiesen csinálni egymás után a dolgokat
már gondolkodás nélkül
aztán felcetlizni 'létezésnek'
nem az a kérdés, hogy van-e értelme.
ó nem.
ez 6 éve volt kérdés.
a milyen alibikkel lehet pótolni az értelmetlenséget
is elég elcsépelt
mert súlyosan fogynak
az idővel NEM párhuzamosan.
sokkal gyorsabban.
szóval mi a kérdés?
még nem tudom.
de gondolom ez így van jól, hogy folyamatosan változik.
talán a megéri-e? a mostani.
nem is tudom.
mindenki hordja a maszkot
mások előtt, és nem enged beláttatni.
de nem ez a probléma.
a probléma az,
ha saját magad előtt sem tudod levenni.
http://lelektanitipusok.net/tipusok/nf/infp/jellemzes
talán túl sok szabadidőm van?
az utóbbi pár évben 3szor töltöttem ki és mindig gyógyító lettem.
Orwell, Huxley, Shakespeare, Audrey Hepburn, Mulder ügynök, Luke Skywalker, Phoebe?
ők lennének a lelki társaim?
nagyszerű.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)