"eddigi pályafutásod során, ő a legjobb fogás"
unatkozó, hisztis tinipicsának érzem magam.
néha.
igen, ez volt az első.
józanul.
és furcsa.
jó értelemben furcsa.
nem tudtam, hogy ilyen is lehet.
hogy milyen amikor tényleg figyelnek rám.
és nem csak test vagyok.
és végre nem én irányítok.
azt hittem eddig, hogy szeretek.
de rá kellett jönnöm, hogy nem.
nem akarok főnök lenni.
nem tudok szobanövényt szeretni.
szóval ez volt a probléma?
nemtudom.
lehet.
és hál'istennek nem vagy szeretet szolgálat.
ezért nem is kell beszélnünk a problémáimról,
mert nem faggatsz.
és én elfelejtem a gondjaimat.
nem vagy pszichiáter, nem kell lelkiznünk.
csak ha magamtól akarok.
kevesebbet szorongok.
a gondolaton, hogy úgy bezsákozták,
eldugták a cuccait, mintha meghalt volna.
élve eltemettük és nem beszélünk róla.
'miért nem akarsz többet inni?'
'mert bevettem.'
szerintem ez a párbeszéd még soha nem zajlott le.
mostanáig.
két-három naponta egy.
már csak megszokásból.
de egyre kevesebb.
és nem dobnak ki reggel, másnaposan
és felejtenek el örökre, a pótlékok.
fetrengünk délelőtt,
te alszol, én olvasok.
és furcsa az egész.
talán normális?
és nem kell megbeszélnünk a kizárólagosságot,
mert evidens. nyilvánvaló.
akaratán kívül is visszafog.
fogalmam sincs mivel éri el,
eddig senkinek sem sikerült.
gratuláció, örömujjongás, ováció.
együtt remegünk egészséges hedonizmusunk ünneplése után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése