világkatasztrófa elhárítva, van egy új kiscicám, ő mindent megold. befejeztem az odaátot, most már szabadnak és függetlennek érzem magam. bár lehet, hogy ez nem az odaátnak köszönhető. szóval vége. egy kő zuhanásával megegyező ütemben javulok. (ezt a szar hasonlatot!) szóval, nemrég még féltem, hogy megint túlságosan rá leszek utalva a barátaimra, megint rajtuk fogok lógni és megfojtom őket de rájöttem, van olyan szerencsém, hogy sok barátom van így senkit sem kell lelkileg megölnöm. nem kell megfelelnem, legalábbis kevésbé, azt csinálok amit akarok, nem skatulyázhatnak be, legyőzöm önnön kényszerített boldogtalanságomat, vagy legalább elnyomom egy kicsit. úgy érzem, hatalmas arcom van, még anyuék sem mondhatják meg, hogy mit csináljak. cukorkákra sincs szükségem, attól akarok a legkevésbé függeni. legalább tanultam, semmi szükségem egy kapcsolatra, mert még inkább lenyom lelkileg ahelyett hogy boldogabb lennék még több kárt okoz nekem meg nincs szükségem a kurva pórázra, koncertre akarok menni inni akarok nevetni akarok táncolni énekelni ismerkedni. csak a nagymamám menne már haza komolyan egy fél mondattal úgy képes felbaszni az embert és amikor mondom neki hogy ne hisztizzen meg csöndbe legyen akkor egy óráig nyávog hogy ő meg sem szólalt. komolyan, nem akarok soha öreg lenni.
2013. május 14., kedd
hülye kurva
2013. május 11., szombat
szűnni nem akaró hatalmas űr a mellkasomban folytonos gyűlölet, amikor minden TÉNYLEG kurva jó körülötted egy szavad se lehet panaszra és mégis elégedetlenkedsz, mert semmi se jó és ez a rengeteg rossz a lelkedből szivárog senki nem tehet róla később pedig nem tudsz mit kezdeni a rengeteg fájdalommal amit magadnak okozol és belebetegszel mindenbe próbálod elnyomni vagy másra fogni de erre nem jó alkohol vagy gyógyszer. nincs kiút.
már zenét is utálok lassan hallgatni mindenki faszságokról énekel such a lonely day and its mine a faszom minden day lonely és nem akarom hogy mine legyen legyen inkább valaki másé. nemnem nem szeretem ezt semmit nem szeretek föcit kéne tanulnom bukni fogok megint, mindig megbukok. nem küzdök semmiért, nem is érdekel semmi kicsit sok lesz már a leszarom tablettából. talán egy dologgal küzdök, a démonommal de ezt sem bírom tovább várom a megváltást a segítséget hátha az segíteni tud valamit, csak azután omlok össze teljesen. valami gyökeres válozás kell nem birom már ezt a depressziót, szorongást, nyávogást, hisztizést, érdektelenséget, gonoszságot. elutazok. világgá. vagy még messzebb. szeretném azt hinni hogy valamikor jobb lesz van még bennem egy kevés remény addig nem szakítok vele. túl sok ember van a világon, hogy nekem is helyem legyen. én csak.. nem tudok megfelelni mindenkinek. tudom, hogy úgyis belebukok mindenbe, mindent elbaszok. ezért inkább el se kezdek semmit. túlságosan félek a csalódástól. már nem birok többet elviselni. mindig csak a két véglet. vagy fent vagy lent. már unom ezt a szélsőséget, én csak középen akarok lenni. nem függhetek folyton valakitől. mindig ezt csinálom. ráakaszkodok valakire, és nem eresztem, amíg teljesen meg nem fojtom. aztán megsértődik, eldob, én meg még jobban a béka segge alatt vagyok. vagy én sértődöm meg, de persze azért, mert nem bízom benne. egyedül kéne lennem, a körülöttem lévőket csak lehúzom. ma is ugyanazt álmodtam. berillel zpben vagyunk, a tömegben elveszítem és amikor megint meglátom egy punkkal smárol. elindulok a wc felé sírni, és amikor kiérek a tömegből hirtelen egy hegyen vagyok. ott van körülöttem mindenki a családomból és arról beszélnek hogy hogyan lökjenek le engem a szikláról. nekifutásból lökjük meg vagy emeljük fel és ejtsük le, meztelenül vagy ruhában, vágjuk le a haját is, nehogy bele akadjon valamibe és visszatartsa. aztán felébredek. soha nem lehetek elég vékony, szép, tehetséges, sikeres, boldog, szabad. tökéletes. azt hiszem, a menekülést fogom választani. talán az segít. legalább most már tudom, hogy külső hatás soha nem fog változtatni, csak én tudok segíteni magamon.
nem birom ezt tovább. feladom. mindent feladok. nincs kedvem. nem segít már a bonbon, a táblacsoki és a 3emeletes túlcukrozott sütim sem. 67 kiló vagyok. a társadalom kirekeszti a kövér és rosszkedvű embereket. nem is érdekel. ki a fene akar vékony lenni amikor minden olyan szar és reménytelen.
már nem akarom hogy bejöjjenek hozzám. nem akarok én már semmit. gyerünk! basszunk tönkre mindent haljunk bele a depresszióba nézzük levegőnek az embereket sírva aludjunk el minden nagyszünetben induljon minden reggelünk pezsdítőn: mindjártvégemindjártvégeMINDJÁRTVÉGE.
kérlek, mond, hogy holnaptól senkinek sem kell látnia, hogyan szenvedem át magam a halálba.
én ezt már nagyon nem birom, akár honnan is nézzük.
eltévedtem. nagyon.
nem fogok pszihológushoz fordulni.
mégis mit mondhatnék neki?
csókolom, kezelésre jöttem, teccik tudni krónikus önsajnáltba és szomorúságba szenvedek. óóh, nem, valószínűleg nem a "kövér ribanc" és "te miért vagy ennyire lelketlen és rideg" megjegyzés az oka. ugyan, maga badarságokat beszél remékül el vagyok én egyedül, miért zavarna hogy az összes legjobb barátomat elvesztettem. dehogyis, nem zavar hogy úgy néznek rám az osztálytársaim, mintha beteg lennék és naponta 5ször elismétlik: 'minden oké?' . nem, valószínűleg nincs benne a dologba a hat kiló plusz, ami egy hónap alatt felment rám. persze, szerintem is teljesen rendben van hogy utoljára 3 hete voltam szórakozni, ami krónikus csecsemőbőségbe torkollt. persze, én azt is teljes mértékben elhiszem hogy engem mindenki szeret csak tudja, az még jobban megrémít miszerint nem a világgal van baj, hanem velem. tudja, én már nem is kívánom azt hogy bejöjjenek hozzám, hogy megnézzék jól vagyok-e. nem szeretnék én már semmit. tudom hogy egyszer vége lesz, no de mikor? már elegem van magamtól. elhatároztam, hogy elmegyek. amikor dunaparton voltunk és nekem nem lett jobb kedvem. akkor tényleg megilyedtem. egész eddig abban reménykedtem, na majd megkeresnek és minden jó lesz. semmi sem lett jó. minden rossz maradt. miért? nem gond.
megszoksz vagy megszöksz?
2012. november 25., vasárnap
nagyszerűen sikerült végrehajtanom a szerdai bejegyzésemet! az életem kezd csúcsszuperből ferge. mostfigyelj! .teges lenni! :) néztem egy nagy csomó tom és jerryt, jóbarátokat és így jártam anyátokkalt és sokkal-sokkal jobb kedvem lett. rájöttem nincs jogom elszomorkodni az időmet. ezentúl belecsapok a lecsóba!
ééés éljen! a szánalomaskiscsíravagyok vonat tovább suhan. kiborultam. MEGINT. éreztem a szemgödrömben, megint elő akar bukkanni. megmutatja magát mindenkinek. még visszafogom! még bírok vele! még egy sör és már el is csitul. de nem. amikor felhívott és valami hülyeséget kérdezett akkor már tudtam hogy nem birom visszafogni. Ő nyert. a csecsemő. nem akartam felhívni csak ha már nagyon nem birok vele, mert ha felhívom akkor ez már nemcsak az én és a bennem lakozó bömbölő óriáscsecsemő harca lesz. nem. akkor lesz egy szemtanu (vagy inkább fültanu?) aki elöl soha többé nem titkolhatom el. és amikor előbukkan... olyankor tudom, egy ideig még nem birkózom meg vele, elhatalmasodik rajtam és Ő nyer. gondoltam, megmutatja magát szilvinek és annyi! és aztán megint elbújik, hogy ketten harcolhassunk egymással. megszelidítem és elrejtem hogy senki ne lássa. de nem! a kis kurva becsapott. "ezt a harcot te nyered, de a háborút nem!" -gondolta. és akkor jött ki belőlem, amikor mindenki ott volt. hát ez természetes, bazdmeg. mikor máskor bömbölj, mint a barátaiddal tele lévő, valami tuctuc zenétől hangos kocsmában. azután nem birtam leállítani még a héven sem!! pedig a batyin még fél órát vártunk a katusra de ő nem jött. szóval csak hármasban mentünk haza az utolsó hévvel: Zsófi, én és a csecsemő.
azt akartam mondani neki hogy köszönöm, hogy nem kellett egyedül lennem, hogy te voltál az egyetlen aki betartotta amit ígért, éshogy te végképp átérzed hogy én mit érzek, mert veled is ugyan ez van. és ne haragudj hogy tönkrebasztam az estédet ésmég el is tüntem egy órácskára. ehelyett csak azt hallom: -na akkor szia Lilla és köszi hogy itt aludhattam. -nem adok puszit mert beteg vagyok, nincs mit szia. gratulálok.
hippi akarok lenni. ők olyan...békések? nincs csecsemőjük, soha nem hisztiztek, és olyan nyugodtak. bár lehet hogy csak a minősíthetetlen mennyiségű fű miatt. igen, csak nyugodt akarok lenni. egy bandányi barátot akarok, egy wolksvagent buszt, gyöngyös karkötőket amik felérnek a könyökömig, polaroid fényképezőgépet akarok, és utazgatni a világban a bandányi barátommal és a wolksvagenemmel. nem akarok kiskosztümös titkárnő lenni, nem akarok egy számitógép elött ülni nyolctól ötig. rojtokat akarok, színes szoknyákat, 10soros bakancsot és álomfogót, gitárt és Janis Joplint. különleges akarok lenni és boldog.
persze, hisztizni van időm és erőm, de a tegnapi napot át- tévéztem és olvastam. nem csináltam semmit hasznosat, nem váltottam meg se a világot se magamat. de még az ágyból se tudtam kikelni. nem akarom a náthára fogni mert attól még hogy fulladozok és nyelem a taknyom még megihattunk volna egy kávét fannival vagy legalább felhívhattam volna. nocsak, nocsak úgy látszik mégiscsak képtelen vagyok megmenteni a barátságunkat. újabb gratuláció és örömujjongás magamnak.