Szabó Lőrinc: Ima a repülőgépen

Minden piszokból

tisztán s nemesen buggyan ki a láng;

rossz-szagú benzin robbanó

dühe emeli mámoros égbe

az aeroplán isteni szárnyát:

talán csak alacsony ösztönök

keveréke vagyok, ember s az egész

emberiség, gonosz erők

hadszíntere, – mégis:

valaki lelket adott belém

s valami mindig kényszerit, hogy

fájjon a tettek

kínja, hogy fájjon, ami

motoraimat bolond

hajszára pergeti és

megalázva könyörögjek

valaki Névtelenhez: Uram,

add, hogy bűneim rothadó

anyaga csöndes örömmé

tisztuljon benned és

egyszer majd mind salaktalan láng

szálljak el én is a végtelenbe!

bor-házasság

RÁJÖTTEM.

minden bizonnyal valószínűsíthető,

hogy a párkapcsolataim ellen intézett puccsok

szinte teljesen feleslegesek voltak.

a legutóbbit is - nevezzük Áronnak - egyetlen dolog tette tönkre.

és az előtte lévő összeset szintúgy.

meg úgy egyáltalán mindent.

a gondolataim, az álláspontom:

a női egyenjogúság, a homoszexualitás, a politikai szabadság, a szólás szabadság, a vallás szabadság, maga a kulturális liberalizmus.

amiket normálisnak titulálok.

a társadalmi felépítés,

a normák,

a megfelelően kondicionált robotok,

maga az egyén.

bor.

azt hiszem, mindig ez volt a baj,

hogy az egyénben kerestem a megoldást

egy pasiban, egy barátnőben.

pedig bor.

miért kéne szabályszerűen egy emberrel érezni az eufóriát,

amikor az édes muskotály

sokkal tartósabban és kiszámíthatóbban szeret 

mint egy ember ?

pedig bor.

most még elítélik

de miért ne lehetne egy tartós párkapcsolatot kiépíteni

a sárga muskotállyal?

miért kell mindenkinek szabályszerűen ragaszkodnia az ember - ember kapcsolathoz?

miért kell mindent, ami beégett a társadalmi normákba

szabályszerűnek venni?

mi van, ha én ugyanúgy vagyok az alkohollal,
mint mások a párkapcsolatokkal?

fogadjuk el.
köszönömakurvaanyádat.

lófasz.

befogad és kitaszít a világ

eljött közénk.
eljött eljött eljött.

és majd ha pityergő angyalok szállnak le mindenhonnan,
és majd ha összegyűjtjük és bepakoljuk egy kartondobozba
a halmozottan hátrányos, kesergő kis életünket
tudod, bepakolhatjuk a sérelmek mappát egy bevásárlókocsiba is.
akár.

később lesuvickolod velem a falhoz vágott lila káposzta maradványait?

összezagyváltunk mindent,
megmondó kisasszonyok lettünk egy kuplerájban,
mármint egy bordélyház, tudod, ahol majd kiköt a te lányod is.
akár.

belerúgunk egy keretes versszerkezetbe?

a szorongó kurvaanyádba?

és majd beszélgetünk körömlakkokról?
szex és new yorkot nézhetnénk,
martinizhetnénk üvegpohárból,
vagy jobb híján megihatnánk a padlóra loccsant fehérbort.
később tisztában lehetnénk a másik szexuális életével.

persze, hiába, nincs erezdelahajad.

és sírsz majd velem, megint újra és újra,
ha magányos leszek?
és majd felkaparsz megint a padlóról
újra és újra, amikor tökelázva egy idegennél ébredek?

meghallgatsz majd, amikor mániás depresszióm lesz?

kesergünk majd együtt szétfolyt szemfestékkel,
felhúzunk egy ocsmány vastagzoknit és beletűrjük a nadrágot,
lefestjük őket egy rajzlapra kövér prostikkal és rondán?
leírjuk a nevüket és addig satírozzuk, amíg kilyukad a papír.


bennem már amúgy is elhalt a szerelem
és köszönöm, nem kérek többet.

majd összeállok megint boldog-boldogtalannal.
gondolom.
és nem fog változni soha semmi.
gondolom.

és nagyon nehéz, ezt látni és feldolgozni
amikor szétesik körülötted minden
és foggal körömmel akarsz csinálni valamit, akármit.
szeretnék eltűnni, elveszni a tömegben
újra kezdeni, boldogulni valahogy.
mindenki csak annyi terhet kap, amennyit elbír?


hát csessze meg az egész.

from my rotten body flowers will grow and i am in them and that is eternity

tudod mi a nyomasztó?
zavartnak lenni.
pszichés zavar,
testkép zavar,
lélektani össze-vissza zavarodottság.

megzavarodás egy fiktív világban.

borz-alom.

azt hiszem,
mindenki csak annyi terhet kap az élettől,
amennyit elbír.

nem szabad szenvedni,
nem lehet.
innentől nem tartom fent a jogot magamnak,
hogy összeomoljak.
ilyet egyszerűen nem lehet csinálni.
nem lehet.

nesze neked, romantika.
nesze neked kibaszott szóismétlés,
nesze neked helyesírás,

nesze, dugd fel magadnak a hídjaidat,
rohadj meg remeteként a barlangjaidban.

mondjuk dugj fel magadnak
egy meggyűlölt band of horses albumot,
amit végigbasztunk.
a jay és néma bobot,
amit szex közben végigröhögtünk.
az első és egyetlen jóbarátok részt,
amit képes voltál megnézni velem.
pár led zeppelin számot,
amit kocsikázás közben hallgattunk.
dugd fel a negyven éves haverjaidat,
az undorítóan mocskos szájukkal,
az undorítóan önálló éltedet,
a kurva piros suzukidat.

nyugi nyugi nyugi.

spontán önmegtermékenyítés

persze, szidhatjuk a magyar egészségügyet,
sajnálkozhatunk, hogy mit csesztünk el,
miért mondtuk: 'szeretlek'
miért engedtük túl közel magunkhoz
vagy épp miért nem.

csak ez nem segít és belerokkan az ember fia.

lehetünk gyengék, sírva kuncsoroghatunk akár.
de ez olyan könnyű,
ez mindenkinek megy.

gyáván, összegörnyedve hagyni,
amíg mások leostoroznak,
lábat törölnek szeretetteljes hátsónkban.

vagy róla, róluk álmodni,
rémeket, lidérceket,
a valóság megfoghatatlanságával,
az illúzióink eldönthetetlenségével.

egésznap őrjöngeni,
dühöt , megbánást követve
csöndbe lenni
várni, hogy elmúljon.

és lemondani.
ha úgy adódik beletörődni, elveszíteni.

és azt hiszem, nem az a fontos,
hogy ki volt számomra,
meddig és milyen volt.

csak fejlődni.
fejlődni tovább,
lépni tovább,
lépni - le.

megírni a személyes pacifista aranybullánkat,
kifejteni kissé liberális,
de mindenképp feminista,
egzisztencialista eszményeinket.
kissé egoistának tűnni.
talán.

megérkezett a szatja-juga

befolyásolhatatlan folyamatok.
lelki önmegmaradás.

csoda.
egyszerűen fogalmad sincs, hogy mekkora csoda vagy,
hogy milyen csodálatos a lényed,
hogy itt lehetsz
és bármit csinálsz - önmagad vagy.

és bármit csinálsz, bárhogy viselkedsz
te az vagy, aki
és senki más nem olyan, mint te
egyszeri, megismételhetetlen.

és magasról csókoltatni kell azt, akinek ez nem tetszik
mert maga vagy
a pillanat - egy korszak,
egy idő intervallum.

ez mind te vagy, és kellenek
át kell érezned mindezt
ha negatívnak, rossznak érzed akkor is,
mert ez is a lényed fejlődésének egy szakasza.

és sokmindent egyszerűen lehetetlen elmondani,
mindent át kell élni
intuíciók és impressziók,
bárki bármit mondhat,
amíg nem a saját bőrödön érzed,
addig nem hiszed
és nem is érted.


reménykedni a karmában, Brahmában
félve, de talán közel kell engedni
hátha felkiáltással.


várni, túl élni
és megmagyarázhatatlan okokból
az univerzum egyensúlyt teremt
csak elszenvedsz mindent,
hol jobb jön, hol rosszabb.

és itt van és köszönöm
pedig nem történt semmi,
az anyag, a körülmény nem változott,
a spirituális lényem,
az elfogadható, a szerethető érzelmek
a pál fordulás
amiért okolhatunk bárkit - felesleges.


csak van, és élezd amíg tart.
ne kérdezz, ne agyalj
csak legyél, úgy ahogy vagy.

ömlengés szerelmünk hányatott sorsáról; kérelem és konklúzió röviden

Sir, a maga egzisztenciája túlnyomóan egészséges,
mi több kiváló,
bár néhol feltűnni látszik
-már meg ne haragudjon, Sir-
az egoizmus fellegvára,
s individualizmusa
a maga; önmagamutogatása.
álszerénysége olybá tűnik, csak komisz hazugság,
pimasz megjátszás.

mármint persze, persze az erős-bátor-helyes triumvirátust
a nők többsége még mindig preferálja,
mégis, említést kell tennem
-ha már így morfondírozunk ön önmagáról-
elbűvölő hátizmairól.
tudja, Sir az idő távlatában majd elfoszlik képe lelki szemeim elől
de most még itt van,
és bocsánat, de megfulladok tökéletességében.

olybá tűnik, hogy miután eltűnt,
bálvánnyá formáltam alakját,
majd azt imádva mindennap belé rúgok egyet csipkés topánkámmal,
s lehugyoztatom arcképét vörös bivalymacskámmal,
ha megengedi, Sir.

illetve ha nem, akkor is.

tudván tudva,
miképp csábított el engem,
majd habarította magába családomat és barátaimat
gerinctelenségét nem dughatjuk véka alá.

hozzáteszem,
önállósága, munkája és szerény személye,
a fentebb említett hátizmai, érintése
és szűnni nemakaró szemkontaktusa
mellyel csakcsak, de feldúlta az én szerény személyemet
s nem kívánatos
továbbá el nem viselendő érzést hagyott maga után.

mindezt szem előtt tartva megkérem, távozzon
és az ajtót csukja be maga után.

kösz.

So it goes

szörnyű.
szörnyű volt.
átvertnek éreztem magam.
nekem azt mondták olyan lesz,
mintha csak aludna.
nyugodtan.

megszakad a szívem, ha rá gondolok
a drága arcára,
olyan nagyon hideg volt
és mozdulatlan,
teljesen abszurdul mozdulatlan
és amúgy is az egész helyzet olyan abszurd volt
legutóbb még beszéltünk,
és megpusziltam és azt mondta haza akar jönni,
hogy nem szeret ott lenni
és ideges és bosszankodik.
megkérdeztem, miért vagy ideges?
és azt motyogta, majd otthon elmeséli,
csak vigyük haza.

és én hazajöttem pénteken
és apa azt mondta, hogy alszik
és nem tudja felkelteni
és nem evett vagy ivott
hogy próbáljam itatni
de nem kelt fel
csak szuszogott
és hallgattam ahogy szuszog
mert nagyon féltem,
néha sóhajtott
és figyeltem, felkel vagy abba hagyja
mondtam is neki, hogy holnap feljön mindenki
az egész család
és anya is nemsokára itthon van
csak igyon egy kicsit
és hiába nyomtam a szájába a szívószálat
nem kelt fel többet csak szuszogott
és már nem bírt semmit mondani,
hogy miért ideges
vagy hogy fáj-e valamije.

és este elmentem inni, bárhova csak ne itthon,
megijedtem
és nem gondoltam semmire se.

és másnap itt volt mindenki,
még mindig aludt
de beszéltünk hozzá és ő csak szuszogott
azt mondták még hall minket,
érzékel mindent maga körül
csak már nincs ereje, hogy magához térjen
aztán este hárman voltunk anyával,
ő az ágya fölött ült
és mondtam neki, hogy ne sírjon
ne sírjon, mert mama megérzi és megijed
hogy miért zokogsz annyira.

aztán tv-t néztünk a nappaliban
és fáztunk,
nagyon fáztunk a takaró alatt,
apa 11kor hazajött és rögtön bement hozzá,
és hívott, hogy nézzem meg én is
és bementem és csönd volt,
dobhártyaszaggató csönd,
néztem és vártam, hogy történjen valami
lassult az idő?
egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét
miért nem történik semmi?
és fölé akartam hajolni,
hogy ütemesen nyomogassam a mellkasát,
ahogy a filmekben szokták
vagy csinálni valamit, bármit
apa fogta a szívét,
hallottam a sajátomat a fülemben,
és annyit bírtam kinyögni :
szerintem nem lélegzik.

és még két-három óráig ültünk a szobájába
felkeltettük anyát,
lidérces álom volt az egész
anya csak annyit kérdezett:
megyünk, bepelenkázzuk, most?
és én megnémultam,
egy árva hörgés annyi se jött ki a számon,
és látni apát, ahogy azt kell mondania.
nem, most nem pelenkázunk,
de gyere nézd meg anyukádat.

és mindhárman sírdogáltunk,
vártuk az orvost,
aztán vártuk, hogy elvigyék
és nyitva volt a szája
és nem mozgott semmije
annyira félelmetes volt és
annyira gyereknek éreztem magam
kicsinek és sebezhetőnek,
és a túlvilágról beszélgettünk
és még ott volt,
nem tudom elmondani
egyszerűen azt éreztem, hogy még ott van.
csak a teste cserben hagyta,
nem működött tovább.
aztán két hapsi felöltöztette
és egy ruhás zsákot húztak rá
és össze cipzározták a fején,
a pici aranyos arcán
és megszakad a szívem annyira szörnyű.

és annyira szeretett,
soha nem értettem miért és hogyan
de azt hiszem, ezt hívják önzetlen szeretetnek.
és mindig annyira hitt bennem,
azt mondta én vagyok a legokosabb
és anyának mindig mondta, hogy ne bántson engem
talán csak barbi miatt szeretett ennyire,
mert rá emlékeztettem
talán tényleg önmagamat, vagy talán a puszta létemet
szerette.

mégis jogtalan érzem,
hogy sírjak vagy szomorú legyek emiatt.
vagy egyáltalán bármi miatt,
mert ezekhez képest most minden panaszkodás
szánalmas fröcsögés
az eddig problémámnak hitt cseszett dolgok
valahogy most minden eltörpült és eltűnt.

de motivál is
motivál, hogy elvesztettem az első igazi szerelmet,
hogy elvesztettem a nagymamámat
és míg előbbi egyáltalán nem,
utóbbi annál inkább hitt bennem
hogy tudok valamit, érek valamit
és kincs vagyok
és meg akarom mutatni,
hogy nem vagyok teljesen értéktelen
és már nincs semmi a visszahúzzon,
vannak tervek,
körvonalasak és homályosak,
de végre először vannak
és nem hagyom, hogy beteg legyek,
hogy fénylényeket lássak
és ne sírjak, kurvára ne sírjak
a saját anyám temetésén
és mostmár szánalmasnak látom,
és nem félek, hogy olyan leszek,mint tündi
mert nem hagyom.

és nem hagyom, hogy magamba fordulva
kínozzon a depresszió, az önutálat
nem hagyom, hogy munkanélküli legyek,
hogy elvesszek.

nyarat zárunk

valahol a tudattalan pszichémben örültem volna, ha megbukok.
sőt, teljesen biztos voltam, hogy még van két évem.

és most gyermeki lelkesedéssel szartam be az érettségi miatt.
nemsokára eljön az a bizonyos következmény a tetteim után.
és viselnem kell ezeket.
mert én csináltam.
lásd,
az agy sejtjeim sós könnyekben és olcsó borban úszkálnak.

hiszti helyett tanulni,
tanulás helyett hisztizni.

nyár.
szóval három hónapig föld körüli pályán keringtem.
el voltam szállva, felhőkön fetrengett a habtestem.

és most erőt kell vennem magamon,
hogy egy helyben üljek 7óráig,
tanuljak,
ne igyak minden nap.
szeretnék jól teljesíteni.
ha nem is lesz négyes átlagom,
legalább a lógást vissza akarom venni nullára.

be akarom hozni a nyári nemolvasást.
terveim szerint tizenötöt kellett volna magamévá tennem.

és akkor itt van a babysitterkedés is.
arra is időt kell szánnom,
nem tudok majd délutánonként a városban maradni.

ez mind szép és jó, de mennyit fogok tudni teljesíteni?
nem tudom.

nem baj, ez a nyár jó volt tapasztalatnak.

féltem, hogy sokkal jobban a padlón leszek,
de úgy unblock jó a közérzetem.
sokszor megszólal az a bizonyos belső hang,
néha bátorít, néha lelomboz.
talán félrekúrt és ezért nem is érdemel meg engem,
vagy
megbeszélhettünk volna mindent, ha jobban kezelem a helyzetet?
nem tudom és nem is érdekel
csak pörög az agyamban, 
főleg ha csend van körülöttem.
meg persze mindenről eszembe jut,
egy piros suzuki, egy szófordulat, egy nevetés.
akármi.

valahogy nem érzem magam magányosnak.
szerencsére.

szóval tapasztalat.
egyre inkább azt látom,
hogy mindenkinek a saját puszta kezével, eszével
kell megharcolnia a világgal, túlélni, előre jutni.
mindig is vártam valamire,
vagy valakire, aki hátulról meglök, lendületet ad.
hogy azt mondja egyenesen menj, és mikor már biztonságosan,
önmagamtól is magabiztosan gurulok egyenesen,
akkor kezdek majd el kedvemre
kacsázni, kacskaringózni, jobbra vagy balra kanyarodni.

pedig ez kurvára nem így van.

ők csak a talajt adják, nekem kell elindulnom.
nem lesz meglökés.
talán ellökés, ha nem becsülöm azt a talajt, amit kapok.
csak én dönthetek.
és erre most kell rájönnöm.
persze, hogy nincs időhöz, korhoz, korszakhoz kötve
de talán ha nem csinálnak meg helyettem mindent,
ha hagynak önállósodni egy kicsit
csak egy egészen kicsit,
akkor több felelősség érzet szorult volna belém.

summa summarum

most még boldog, motivált, kiegyensúlyozott és szexi vagyok.
hál'istennek.