Fábián József: Skizoid paranoia


Talán egy másik életre születtem,
mint ami nekem rendeltetett.
Mostanáig meg nem is érthettem,
miért nem lelem sehol sem helyemet.

Olyan ez, mint mikor egy lakótelepen
megérkezel haza egy késő éjjelen,
nyitod ajtódat a kulccsal,
csendben beóvakodsz,
cipődet a szekrénybe teszed, halkan,
föl ne zavarj senkit se most.
Levetkőzöl és lefekszel helyedre,
valami azonban zavar: 
feleséged szuszog melletted,
vagy a sötétség mást takar?
Parfümöt cserélt magán,
vagy a fürdősója más?
És mintha a haja is...
megint csak átfestette tán?

Másnap az élet megy tovább:
borotválkozol.
Ami a tükörből néz vissza rád,
az arccal megbarátkozol.
Akár a tied is lehetne,
a többi is olyan ismerős:
asszony, család, lakás, a ház;
élhettél volna már itt is azelőtt.
Munkába indulsz, mint rendszerint,
és elgondolod,
estére hazatérsz majd megint,
és az lesz a jó dolog.

Egy pillanatra néha-néha
belém hasít a rettegés:
talán most én is másik életben vagyok,
mert egykoron egy ajtót elvétettem én,
és most csak álmodom, hogy otthon álmodok.