elüthetne egy kocsi.
mondjuk a deák térnél.
szétloccsanhatna az agyvelőm a szélvédőn.
az emberek körbeállnák a vérző testem.
jajjgatnának, sikongatnának és mentőt hívnának.
az anyukák befognák a gyerekeik szemét: "ne nézz oda, nem szép látvány!"
mosolyogva halnék meg a betonon.
az igazgatónő egy pszihológus kíséretében mondaná el a halálhírt a suliban.
az írnák a facebookfalamra: hiányozni fogsz, soha nem felejtünk el.
a legjobb barátaim emléktetkót csináltatnának.
aztán eltemetnének.
a koporsóm vöröses-barna lenne, ahogy anyu szereti itthon a bútorok színét.
mindenki fekete ruhában, síró arccal állná körbe a rothadó testem.
a pap elmondana egy hosszú és unalmas beszédet, ami közben mindenki a közös emlékeinken gondolkodna.
virágot raknának a koporsómra és földet.
a sírom kőböl lenne kifaragva ami jelképezné: kőszikla vagyok.
az első héten még tele lenne virágokkal és mécsesekkel.
utánna már nem látogatnának.
ott hagynának egyedül a temetőben.
néha valaki eljönne és sírva rogyna le kőszikla sírom mellett.
azt zokogná hogy : "miéért?? Istenem, miért vetted el őt tőlem?"
én pedig ott feküdnék magányosan.
jó is lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése