fucknegativity.

ha nem hát nem? 
tényleg?
ez ÍGY működik?
még könyörögnöm is kéne hogy naa ugyanmáár lécci udvarolj már egy kicsit.
deszar.
és ha esetleg valami olyasmit mernék mondani amivel megbántanám a kicsi lelkét akkor rögtön azt mondja: hát akkor hagyjuk az egészet! kár pocsékolnom az időmet rád!
ezpara.

blablabla

amúgy nem történik semmi különös.
a suli szar, az emberek szarok, a tanárok is szarok, a fejem kívül-belül szar.

az emberek pedig próbálnak úgy csinálni mintha annyira titokzatosak lennének
megjátszák magukat csakhogy mindenkinek megfelejenek
aztán csodálkoznak hogy senki nem tud rajtuk kiigazodni és hisztériáznak mert nem az van amit ők akarnak.

mindenki sajnáltatja magát NYILVÁNOSAN.
elmondják a hatezermillió legkisebb (de a szemükben óriási) problémáikat amik igazából SENKIT ismétlem SENKIT nem érdekelnek. aztán csodálkoznak hogy "vajon miért nem borulnak térdre és csókolgatják a lábamat?"

ami pedig tényleg probléma arról persze nem beszélnek csakha megoldották hogy aztán ezzel vágjanak fel hahahaa én egyedül is meg tudom oldani a problémáimat.

najó, akkor ne keressetek, dugjatok botot a seggetekbe és nyalogassátok.

mérges vagyok.
PROBLÉMA.

minden sok gyerek-problémából egy hatalmas ork-probléma lesz.
és akkor az egész világ csak egy problémának látszik.
mert az is.

múltkor azt álmodtam (najó inkább csak képzeltem) hogy a suli énektermébe vagyok.
szmoking van rajtam és tűzpiros a hajam.
bennt van vagy 100 ember a teremben.
velem együtt 101.
és halállazán leülök a zongorához hátralibbentem a szmokingom alját, várok 3 másodpercet majd elkezdem.
a sustorgásból hirtelen mindenki elhallgat.
és én nyugodt vagyok.
pedig ott van az összes ember akit ismerek.
de az arcom mégis rezzenéstelen.
fél percig játszok a zongorán.
játszok?!
chopin kezei játszanak.
aztán kicsit halkan, kicsit bátortalanul de nekikezdek.
"God knows what is hiding in those weak and drunken hearts"-énekelem.
nemis énekelem inkább suttogom.
azután felnézek és mindenki szájtártva bámul.
ilyen béna vagyok vagy ilyen jó? - kétségbeesetten gondolkodom.
de a zongora játszik tovább lassan már nem is én irányítom.
szóval elkezdem a következő sort énekelni:
"I guess you kissed the girls and made them cry those hardfaced queens of misadventure."
és érezem.
a zenét.
ott van a.... a kezemben, a torkomban.
a mindenemben.
átjárja a fejem, hirtelen megszűnt minden probléma ami csak létezik a világon.
az emberek nem éheztek, nem sírtak, a pedofilok nem erőszakoltak meg kislányokat, nem haldoklott senki, nem volt senki szomorú, nem kellett aggódni a fák vagy az üvegházhatás miatt, mindenki mosolygott és a magányos emberek hirtelen nem éreztek mást csak boldogságot.
én pedig csak játszottam, a szememet behunyva énekeltem közben.
megszűnt a világ.
10 percig ilyen állapotban voltam.
aztán lelassítottam a kezeimet, lehalkítottam a hangomat.
mostmár nem néztem a közönséget.
nem érdekelt milyen fejet vág miszter zsófika-rágógumi.
nem érdekelt semmi.
csak kisétáltam.
halállazán.
sepuszi, sepá.
lefutottam egy emeletet és leültem a lépcsőre.
a remegő kezembe temettem az arcom.
és csak sírtam, és sírtam.
magam sem tudtam, hogy miért.
arra gondoltam: most! itt az alkalom!
véget vetek mindennek.
minden szenvedésnek.
minden örömnek.
és kiugrom az ablakon.
kiesem. véletlenül.

és akkor újra nem hallok semmit a fejemben.
nincs az a pici, suttogó de annál jelentősebb hang a fejemben.
megszünik minden.
csak zuhanni akarok.